JELENTKEZŐKNEK, VÁRAKOZÓKNAK, REMÉNYKEDŐKNEK, BARÁTOKNAK…!

Csakúgy mondjuk. 

Megtisztelő, megható és zavarbaejtő a fesztiválra jelentkezők száma és minősége. És még ha tudjuk is, hogy szűkülnek a fellépési lehetőségek, tehát nemcsak nekünk szól a megkeresés, akkor is nagyszerű érzés, hogy akik már felbukkantak a Katlanban, mind jönni szeretnének, és közben özönlenek a levelek azoktól, akik először szeretnének megmutatkozni nálunk. Jönnek a telefonok, esemesek, e-mailek, baráti ajánlók, menedzseri profi cuccok, és igen, sokszor lámpalázat okozó világhírességek a túlparton. 

És amikor mi, szervezők, a fesztivál egyik jelszavát („Legyünk jók öt napig!”) követni szeretnénk, rájövünk, hogy nem tudunk jók lenni mindenkihez. Mindent szeretnénk egyszerre: 

hűségesek lenni azokhoz, akik hozzánk hűségesek, tehát kellenek a visszatérő, biztos pontok;

szolgálni a minőséget, és a legjobbakat választani;

megújulni évről-évre, és felfedezni-felfedeztetni a legjobb új előadást-előadót-alkotót;

megtalálni az ismeretlen „senkiket”, a jövő nagyjait, akik most először…;

megőrizni a szabadságunkat a választásban – mert mégiscsak szabad jókedvünkben találtuk ki egyszer, Móni meg én, hogy legyen egy ötnapos, mezítlábas ünnep magunknak és sokaknak.

Most várakozunk. Várjuk, május közepe tájékán hogyan döntenek majd az ilyen-olyan kuratóriumok, és megtudjuk, miből gazdálkodunk. De nemcsak a pénz mennyisége dönt majd. Döntenek az arányok: a műfajok szerintiek, a helyszínek szerintiek, a cél, hogy mindig mindenre legyen érdeklődő, és egyetlen fellépőt se hozzunk méltatlan helyzetbe stb.

Akárhogyan is, aki az idén nem lesz, talán volt tavaly vagy tavalyelőtt – és/vagy lesz jövőre, azután. Amíg vagyunk. Szeretettel és köszönettel minden jelentkező felé (és ne haragudjatok, hogy nem tudunk válaszolni minden egyes levélre),

Laci és Móni