ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL

A 3. Ördögkatlan Fesztivál véget ért. Biztosan történtek hibák, biztosan vannak, akik szomorúan távoztak – de azt reméljük, sőt, bevalljuk, úgy tapasztaltuk, nagyon sokan nagyon jól érezték magukat. Az történt, amit reméltünk: - gyönyörű idő volt, és nem maradt el egyetlen program sem; - nagyszerű zenék, képek, előadások… születtek; - és mert mindannyian vágytuk és akartuk: szépek voltunk öt napig, ti is, mi is. Köszönjük, hogy eljöttetek. Köszönjük az összes velünk dolgozónak, hogy mindezt írhatjuk. Fotókat bárkitől szívesen fogadunk, hogy azokat felrakhassuk a képgalériánkra. Sziasztok! Kiss Móni és Bérczes Laci

A nemzetközi új jazzműhely zárókoncertje felé lépkedek, de nem érem, mert az olaszok, akikkel a hazai srácok a héten workshopoztak, elmenekültek, avagy elutaztak (több verzió kering körbe-körbe). De a Singas Project legény és leány a talpán, úgyhogy nem maradunk koncert nélkül. Szétszóródva kitöltjük a rendelkezésre álló teret a délutánban, két négyzetméter per fővel. Dalma és a fiúk jó kedvűek, örömzenélés van készülőben. Újdonság számomra, hogy zenéjükbe egy új elem, egy új test került: slam poetry: rap-költemények kerülnek a hangok közé, ami izgalmas kontrasztot teremt, és új irányokba hajlítja a Singas útját. De megtalálom az ismerős borzongást is. Minimum forró lehelet a bőrfelületen, lassú remegés. Karcos hang. Billentyűk. Húrok. Szaxofon. Pupillatágulás. Egy emblematikus kép jut eszembe a Ponyvaregényből: mikor a fecskendőbe lassan szívódik fel a vér, és lökődik vissza az anyaggal együtt a testbe. Mintha vörösborban léteznék: azon keresztül úszik hozzám Dalma hangja, amitől a vö...

A tornateremből kifelé jövet arról beszélgetünk Zsolttal, mennyire más a román és a magyar színjátszás: a játékstílus, a rendezői megoldások, a világok. Ami nekem teátrális, az neki visszafogott. Én azt mondom, elemelt. Ő azt mondja, se nem sok, se nem kevés, ennyi éppen kell, de éppen csak ennyi, ez volt a legszükségesebb. Én kicsit meg vagyok zavarodva, tele kérdésekkel a játékmódot, a szándékokat illetően. Ő előadás közben magában azt kérdezte néha: szükség volt-e feltétlenül erre vagy arra, és aztán mindannyiszor azt kellett válaszolja magában: igen, ez még éppen szükséges volt. Ezt náluk Kolozsváron sokkal nagyobb csinnadrattával, sokkal erőteljesebb gesztusokkal, sokkal hangosabban, sokkal "nagyobba" csinálták volna meg. Én a másik oldalt látom: roppant izgalmas figyelni a Bárka színészeinek munkáját, akik ismét kísérleteznek, s egy számukra új játékstílusban próbálják ki magukat. Keresik magukat benne, felismerik magukban valami másnak a lehetőségét. Ez megfeszített fi...

Furán indult a nap. Bár a reggeli „pizsamás thai-chi erőgyűjtés” után vígan ugrándoztam a tusolóba, „tamtidammtidamm” a számon, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem is oly rózsásujjú a hajnal – a derűs készülődésben elnéztem az órám, úgyhogy a palkonyai busz rég itt hagyott. Következésképp lekéstem a Furfangos királykisasszonyt a Mesekertben, amire pedig igazán szerettem volna belesni. Nem hagyom a délelőttöt, gondolom elszántan, és felszállok a következőre. Csakazértis. Ha nem egy királykisasszony, akkor két dalos madárka. Bemegyek a templomba, ami persze dugig. Húsz perc technikai szünettel kezdünk. De ez valahogy senkit nem zavar. Addig meghallgatjuk a templom és az alpinista lelkületű helyi pap esetét. Amikor aztán rendben a hangosítás, Sebestyén Márta arról mesél, hogy a barokk zene és a népzene nem is áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk, elég nagy az átjárási felület. Andrejszki Judit leül a csemballó elé, bólint. Egy középkori Szent István dicséretet hallunk, ugya...

Egy hajnalig tartó beszélgetés után szusszantunk egy-két órát, hogy nyolctól szerkesztőnk, Kinga thai-chi edzésével induljon el a nap. Persze, a várt huszonegykét emberből mindössze hét bátor jelentkező akadt e – fesztiválviszonylatokat tekintve – korai órán, s eme igencsak megcsappant létszámhoz csatlakozott egy-két elvetemült néző is (jómagam s egy fotóskollega személyében). Hangulatnak mindenképpen egyedülálló, ahogyan az alig alvó fiatalok egy ilyen programnak előbb ugranak neki, mint egy nagy krigli kávénak. Néhány sátorbontót kivéve észre sem lehet venni, hogy már az utolsó napon járunk. De ez csak a látszat. Valójában ott van minden percben, hogy sorra érnek véget azok a programok, amikért itt vagyunk; melyek mindannyiunk szíve csücskei, s melyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy nagyon klassz fesztivál kerekedjen ki a dologból. Túl vagyunk több száz kérdőíven: felmértük az igényeket, szabad véleményezést biztosítva helyieknek és fesztivállátogatóknak, szervezőknek és koncerten...

Utolsó este az Ördögkatlanban. A vasárnapra való tekintettel már csak diákok, tanárok, színházi emberek, szabadfoglalkozásúak és fanatikus örökifjak maradtak a fesztiválon – egyre fáradtabban, de mit sem csökkenő lelkesedéssel. A babakocsit toló Mácsai Pál már a puszta jelenlétével bearanyozza a délutánomat, hát még mikor leül és mesél, mesél az életről, arról, hogy hogyan és miért érdemes. Mert kellenek példák, apró hitek, bevallott vargabetűk, szeplős aranyemberek, akiket körbeülhetünk „mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, kérve, hogy „ne menj el, mesélj”. S ahogy József Attila Thomas Mannt, Mácsai Pál Örkény Istvánt kínálja hellyel, hogy szóra bírja. Szerencséje van vele: az írók még holtuk után is mesélnek, ha nyitott szívvel kérdezik őket. Mácsai Bereményi Gézával karöltve naplókból, feljegyzésekből, egypercesekből, levelekből ollózta össze a felhőkön láblógázó író diktálta átfogó történetet, mely a megszokott humorral szól sikerről és kudarcról, megalkuvásról és kit...

A fesztiválvégi hangulat tagadhatatlanul érződik a levegőben, miközben a tornaterem előtt gyülekezünk a PR-Evolution vasárnap esti előadására. Kortárs táncelőadásból idén hármat láthattunk; s talán nem tévedek sokat, amikor azt állítom, hogy kevés olyan művészeti ág akad, ami annyira távol áll e tájék lakóitól, mint a kortárs tánc. Hiszen maga a műfaj hazai viszonylatban is csak egy viszonylag szűk réteget érdekel. Nem mindegy tehát, milyen előadást vagy alkotókat hoz le vidékre a fesztivál, hiszen amellett, hogy illeszkednie kell a programsorozat arculatába (egy Experidance-t például nehezen tudnék itt elképzelni, az megint más kérdés, hogy nem tekintem őket kortárs táncegyüttesnek), de fellépnek bizonyos „pedagógiai szempontok” is. A nézők többségét – a fiatal korosztályból kikerülő – fesztiválozók teszik ki, nem lehet figyelmen kívül hagyni a helyi lakosok és környékbeliek részvételét sem, akik meg nyilván nem látnak minden héten kortárs táncelőadást. Ebből a szempontból tehát mi...

Palkonyai körutat tervezek szombat délutánra, hogy végre megcsodáljam a különleges szépségű palkonyai templomot, s a falu szintén műemlékké nyilvánított, híres pincesorát. Az elmúlt három nap alatt nem sikerült ebbe, a Nagyharsánytól viszonylag távol eső faluba eljutnom: részben programbeosztásom, részben az errefelé csupán óránként járó Katlan-buszok miatt. Ahhoz, hogy az ember lásson is valamit a faluból, minimum három óra szükséges. Felkészültségem ellenére a Katlanos buszmenetrend így is keresztülhúzza terveimet: Makai Ildikó könyvbemutatójának már csak a végét csípem el. A pincesor közvetlen szomszédságában található helyszínre csalogatnak a hűvös, árnyékos pincedombok, ezért úgy döntök, engedélyezek magamnak egy félórás relaxációt, mielőtt belevetném magam a tervezett falutúrába. Előbb még egy kis pötyögés a laptopba az előző napi előadásokról, aztán jöhet egy jól megérdemelt rosé. Kezdem megszokni, hogy ahová lépek a Katlanban, ott a Técsői banda tagjai előbb-utóbb felbukkan...

Már-már felelőtlenség, hogy a szervezőség a Katlant követő elvonási tünetekre nem hívja fel a figyelmünket. Spontán mononukleózisom (becenevén Pfeiffer-féle mirigyláz) okán megcsúsztam az utolsó napi írásokkal – hamu a fejemre. Az utolsó napi írás kötelessége a búcsúzás lenne? Kimondatlanul is végeszag lengte be a vasárnapot, hagy’ ne tragedizáljam túl. Miközben sorban álltam a reggeli tejeskávémért, a boltos hölgyek lemondón ingatták a fejüket egy csokira vágyó kisfiúnak: nincs már nekünk semmink… Hamar foghíjasodott a kemping is – a hajnali szökevényekről csak a hátrahagyott, sátorsúlytól lelapult, megsárgult fű ad tudósítást. Balgák a hirtelen távozók, hiszen utolsó nap Nagyharsányt még az (úttest szélén segítségért óbégató, vak) angyalok is meglátogatták – a fotóból kiindulva Palkonyát pedig az ördögök. Dér Zsolt átváltozóvirtuóz. A rétes zamata zárásig kitartott, így váratlanul betoppanó szüleimnek se beszéltem lyukat a hasába. Benéztek egy laza Danse Macabre-ra, egy tál (ropo...

Olyan hajnali kettő-három felé járt az idő, mikor megszólalt a telefonom, hogy holnap reggel Palkonyán fogadjam Érdi Tamás zongoraművészt. Nem mintha nagyon kellene ott tenni, csinálni valamit, de gesztusnak szép és fontos. Mire másnap átértem, kiderült, hogy az egész napot ott fogom tölteni, intézni ezt-azt. Mozgalmasságra számítottam és örültem volna, ha van időm előtte reggelizni, tusolni – ekkor merült le a telefonom, amin Bérczes Laci megadta volna cselekvésem irányait. Magamra maradtam egy teljesen ismeretlen vidéken! Nem ismertem a helyi szokásokat, a társadalmi berendezkedést, nem tudtam, kik gyakorolják a végrehajtó hatalmat! Egy fáradt, de energikus fiatal srác tűnt fel, kiderült, hogy Szabó Gábor, a Bárka színésze és a palkonyai technika főnöke. Célravezetően és figyelmesen felvázolta, hogy délelőtt a templomnál leszek és két koncertre fogok felügyelni. Érdi Tamásék tíz körül érkeztek meg, tettek egy negyven kilométeres kerülőt. WC-hez kulcsot keríteni, majd ásványvízszerz...

Végre elkaptam egy busz-színházi előadást Palkonya fele. A stewardessek illedelmes karakánsággal köszöntöttek és felsegítették a poggyászainkat. Ezután elszabadult a pokol – mégiscsak Ördögkatlanban vagyunk. Scherer Péter egy quaddal üldözni kezdte a buszt és különböző vicces grimaszokkal próbálta megállítani a buszt, hogy fölszálljon rá. Végül célját érte. Pepe missziójának tartja a szapora utódnemzést, így a buszon párokat alkotott az utasokkal és különböző vágykeltő szereket, például száraz ropit, kókuszgolyót, nyalókát és –minősítésre se érdemes ízű – elmebódító bort kínálgatott. Ezek után bekapcsolt a színészautomata – a páratlanok unaloműzésére produkálták magukat a színészek. Bea megtaposott keresztes pók koreográfiája külön mondatot érdemel, ahogy arról is fontos tudósítani, miszerint Mucsi Zoltán-erekyle-árverés is szelete a programnak. Száztíz forint és egy puszi Kapa félig megcsócsált háztartási kekszéért – dedikált példány, személyesen Scherer által. Szőke Zsolt

Megúszom. Úton a második koncertre már tudom, hogy ez lesz, hogy most csak ez lehet a cím. Persze, kimagyarázhatnám, miért nem sikerült odaérni, ha egyszer erről kell írni, s miközben megannyi kérdőíven osztályoztatunk, mennyire is vagyunk elégedettek a fesztivál infrastruktúrájával, a falvak közötti közlekedéssel, magamat is meg kellene interjúvolnom, hogy is állunk. Persze, nem csak ez lehet az oka a félkoncertnek. Lehet a számos egyéb program; egy fesztiválozó sokszor hajlik inkább a nézzünk-bele-mindenbe-egy-kicsit elgondolásra. Mivel Cseh Tamásról szól e nap, végiglátogatom a rá emlékező programokat, így maradok le a palkonyai Téka koncertről és a nagyharsányi Ghymes elejéről is. Félkoncertet azonban nyilvánvalóan nem kellene minősíteni, azért sem, mert fesztiválok utolsó napjaiban gyakran érzem, másképp állok már a programokhoz, mint az elején. De nem is csak erről lenne szó. Gyakran elmélkedek mostanában az ismeretlen megismerésén, sokszor gondolkodom saját, talán nem helye...

Annak idején megmondták, hogy templomban nem szabad fütyülni, tapsolni, bukfencet hányni, a szószékre felmenni. Háy János erre fölmegy, majd egy szűk órán keresztül szól onnan föntről. De nem ez az egyetlen furcsaság. Mi köze például ennek a prédikáció köntösbe belerángatott (vagy inkább ebből kirángatott) felolvasásnak az ortodox liturgikus zenéhez? Mit keres az Istenbe vetett kétségbeesés az Istenbe vetett hit épületében, a szakrális erővel bíró zene az istenséget erőteljesen profanizáló kortárs líra közelében? A felolvasással egybekötött koncert eklektikus környezete kényelmetlen helyzetbe hozza a hallgatóságot. Minden ki van facsarva: abnormálisan kicsire méretezett padok, ahonnan nyűg feltekinteni – fáj a nyaknak. Egy oszlop mögé bújt férfikórus, meg a ház urának nem túl kedélyes intése, hogy a falhoz nem szabad hozzányúlni. Érinthetetlenség, távolságtartás. Tökéletes környezet a zavaros, kétségbeesett istenkeresés megnyilatkozásának. Nem volt szép, nem volt felemelő. Ha az le...

Ha az ember időnként kiszabadul egy kicsit a város ipari lüktetéséből, gyerekes örömmel tud rácsodálkozni, hogy több mint tizenkét csillag van az Isten szabad egén, hogy allergiagyógyszerrel kísérve fantasztikus illata van a vágott fűnek, szénának, vadalmának. Ilyenkor még a lócitrom is üdítő nosztalgiagyümölcs. Vonatra száll, légkondis buszon senyved, s ahogy közeledik a fesztiválfalvakhoz, idén is szentül elhatározza, hogy két koncert között feltétlenül elmegy kirándulni, még ha utoljára a gimnazista osztálykiránduláson mászott is hegyet. Megérkezvén beszerez egy programfüzetet, és – kissé azért tétova mozdulattal – bekarikázza a minden reggel tízre kiírt „Ördögtúrát”. Otthon hatkor is simán felkel, ha kell, itt meg még csak nem is kell, különben is, a sátor nyolckor, de legkésőbb kilenckor kiveti magából. Ezt követné a zuhanyzás, ám az elég lesz a természetjárás végeztével, - bár megizzadni nem tervezek egy laza kis dombmászáson – hátha megnyalja a lábam egy sikló vagy egy gyík (fú...

Szerintem nincs olyan Katlan-látogató, aki ne találkozott volna Ági nénivel, Kati nénivel, Brigivel és Ferivel. Csak esetleg nem tud róla. A három hölgy reggel 8-tól este 10-ig áll mindenki rendelkezésére a legapró-cseprőbb és óriási horderejű dolgok megoldásában egyaránt. Székhelyük a nagyharsányi központi infósátor, Feri pedig mindenkinek leengedi a sárga szalagot, hogy ki-bejárást biztosítson a fesztiválközpontot jelentő placcra. A "csajok" sátrában egész nap buli van. Tíz másodpercenként valaki segítséget kér, rögtön tudni akar valamit, ám ők olyan jól elszórakoztatják magukat, hogy öröm nézni és hallgatni a viháncolásukat. Ági néni és Kati néni nyugdíjasok, emellett nagyon jó barátnők – ahova Kata megy, oda vonszolja Ágit is. Most épp önkénteskednek az Ördögkatlannak. Már harmadik éve. Fáradhatatlanul. Ági néni 40 évig ápolónő volt; annak is azért ment, mert tetszett neki, hogy minden házba bemehet, és rengeteg emberrel beszélgethet. (Már megint segít, most épp Há...

A nap – ígéret szerint – brokátokkal és mozgásmeditációval indult. Meghitt hat főnyi okítás, közben 150 ránk meredő, lusta szempár. Legközelebb egyhetesre tervezzük a programot. Oltári belegondolni ebbe a „legközelebbe”. Előre naptárba vésni a dátumot, mikor újra „begerézhetünk” (mértéktelen fogyasztás a Gere Pincészet műremekeiből) a Szoborpark lankáin, várva, hogy (az őt megidéző barátok) koccinthassunk Cseh Tamással. Bevallom, gyomorgócosan íródnak e sorok, ugyanis a nap folyamán bezsebelt témáim gyűjtőfecnije lábra kelt, sőt, rovátkoló társaim is némi elmaradásban vannak. Ugyanakkor tudom, hogy ez egyfajta „nem haragszom” vidék. Ahol Kati néniék szeretik hallani a saját mikrofon-torz hangjukat, ahol zakómentes fogathajtás folyik, ahol – az ördögtúrázó, megviselt Ady Mari szerint – mindenre Mari a válasz, ahol ádáz harcot vívok a legyekkel a – Palkonyára száműzött kolléga számára – félretett főzelék felett. Ahol azzal bókolnak, hogy Trafó- vagy Tűzraktér-arc vagyok. Ahol eszembe...

/A fesztiválozás teljes embert kíván. Sátorozni annyi, mint hajnalban fázni, betévedt szúnyogot hajkurászni és valamivel a hajnal reggelbe fordulása után izzadtan ébredni. Bedagadt szemekkel támolyogni a vizes blokk előtt kígyózó zuhany- és vécésorba, erősebb idegzetűeknek várakozás nélkül irány a Toi-toi, higiéniára kényes városi leányzókat várja a meseszép táj lágy öle. Reggelire mehet a virsli vagy a pácsó, de kávé mindenképp, fanatikusoknak cigarettafüsttel, fröccsel vegyítve – kinek hogy. Ha esik, az bosszantó, ha nem esik, az izzasztó, stoppolni jó, de ha oda akarsz érni a kedvenc programodra, nem érdemes a kényelmes, otthoni utolsó pillanatos tervezés, jobb, ha ráhagysz egy kicsit. Valami varázslat mégiscsak működik a dologban, a megszokott mogorva metróarcok helyett itt karikás szemű, lesült, szeplős, maszatos vigyorokat, joviális hunyorgásokat, harsány vidámságba torzult ábrázatokat találsz. Mesére vágyó gyermeki ének találkoznak itt, ebben a legenda szántotta, nagy mesélőkkel...

A hitleri Németország szürke kisembere, egy középiskolai tanár kritizálni meri diákját egy négerekre vonatkozó pejoratív megnyilatkozásáért – ezzel a tragédiák egész lavináját zúdítja magára. A tipizáltra karikírozott, köpködősen pattogtatott beszédű német übermanch apuka felháborodására a tanár a bibliai egyenlőségre hivatkozva válaszol – jutalma egy gúnyos mosoly és egy foghegyről odavetett „maga talán elhiszi, hogy Ádám és Éva...”. Hitetlenek farkastörvényei között felnövő ifjúság története egy jóindulatú, bizonytalan, gyarló felnőtt kálváriáján keresztül elmesélve. A darab mégsem a fasizmusról szól. Ez inkább tágan értelmezett tekintélyuralmi erőszakrendszer. Magára hagyott fiatalok kegyetlensége a Legyek urából, az Aranysárkányból vagy az Iskola a határonból. Az osztály egy emberként fordul jóindulatú, régimódi osztályfőnöke ellen – a gyerekekre jellemző hátborzongató éleslátással ismerik fel benne a gyengébbik felet. A nézők közrefogta szűk, folyosószerű játéktér egyik oldalá...