ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL

Egy rockzenész is érezheti magát otthon a világban. Beck Zoliból ez sugárzik a nagyharsányi focipályán. Az egész 30y boldogan muzsikál. Kicsit jobbra a hegy, kicsit felfelé a csillagok. Kicsit szemben a kicsi közönség. Úgy értve, hogy nem agyontaposós tömeg. Otthonos pogózás. Lökdösődés öcsivel a gyerekszobában, nekiesés a szekrénynek. Lehorzsolt térdek, vidám mintás ragtapaszok. Ragtapanaszkodások. Rózsaszín szörpök, rózsaszín rozék. „Anyám karjában rózsák között voltam.” Jó a Katlanban lenni, úgy tűnik, nem halunk már bele semmibe. Még két éve „azt hittem érdemes”. Valamiért persze. Forgatom itt az állítmányt, kicsi szöveg, kicsi reflexió. Hogy otthon a Katlan persze, ahol, ami fáj, se fáj igazán, de akkor meg burok, védőháló, Kispálék még mondanák, hogy rezervátum. A 30y pedig játszik, tíz éve is volt a dalok egy része, énekeltük akkor is, csak akkor bele is haltunk. Azóta otthonra leltünk, vagy hát itt lett egy otthon, mézeskalácsház, na, ezt kerestem, így van a dalszövegben. Jól ...

Helen Edmundson drámája az 1652-es Írországba kalauzol, ám Horváth Csaba rendezésében kortalanná válik. Az Irtás egyszerre szól a hatalom természetéről és az egyszerű ember életére gyakorolt hatásáról. A darab mondatai a színészek szájából újabb jelentésrétegekkel gazdagodtak. Krisztik Csaba egyszerű despotából sugárzóan perverz, hatalommániás őrültet faragott, a Nagy Norbert által alakított csecsemő dudájával néma metaforaként volt jelen a színpadon. A színészek szikár, törött mozdulatai csodálatosan költőivé tették az előadást, feszült jelenlétük utánozhatatlan. Nagyon régen láttam olyan produkciót, ahol ennyire jelentős a díszlet, gyakorlatilag szereplővé válik a több mázsányi tőzeg. Az Irtásban ez a halott anyag életre kel. Elhagyja a szabályos rendbe rakott zsákokat, hogy beférkőzzön az emberek pólusaiba, tanyát verjen a nyálkahártyájukon, bekebelezze az egyre halmozódó hullatömeget, hogy végül új életet táplálhasson a pusztítás után. A tőzegen kívül életnagyságú fröccsöntött fa...

Az Ördögkatlan Fesztivál szerves részét képezi minden évben a képzőművészet. Az én szememben ez egyfajta oda-vissza műhelyként működik. A nézők alkotókká, az alkotók pedig fesztivállátogatókká válnak. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy önmaguk által létrehozott dísz- vagy használati tárgyakat hozzanak létre. A legkisebbek például gipszből gyárthatnak maguknak hűtőmágnest, míg a nagyobbak ékszereket, képeket készíthetnek. Saját kreativitásunk kibontakoztatása mellett pedig mások munkáival is megismerkedhetünk. Csak Nagyharsányban hét különböző kiállítást tekinthetünk meg, és ha ez sem lenne elég, továbbmehetünk nézelődni a Katlanbusszal Palkonyára. A lelkemnek az egyik legközelebbi a Budapest Pride-ot felelevenítő fényképekből készült tárlat volt. Az itt megtekinthető fotográfiák különlegessége – számomra – abban rejlik, hogy végtelen emberi közelséggel, civileket és ismertebb arcokat egyaránt kiragadva, hétköznapi pillanatokat mutat meg nekünk. Azokat az embereket, akik adott indí...

- Beszélgetés Máté Gáborral - Első hallásra talán fura, hogy a budapesti Katona József Színház fesztiválozni megy, hogy Máté Gábort beültetjük egy meszelt falú, kis belmagasságú, némileg pisi szagú helyiségbe, ahol a nézők sárosak és ázott sörpadokon foglalnak helyet. Azután megkezdődik a beszélgetés, megtudhatjuk, hogy mindez nekik annyira nem szokatlan, a Katona színpada a rosszul bekötött szellőzés miatt mindig WC-szagot áraszt. (Irányított asszociáció: A nép ellensége, Bemutató: 2013) Ezután Bérczes Laci, a beszélgetőtárs, szóba hozza Kaposvárt (hogyne hozta volna, mindkettejüknek komoly munkáséveket jelent a színház), ennek kapcsán szóba kerül a minőségbiztosítás kérdése. Vajon mi kell ahhoz, hogy évtizedeken keresztül a legjobb lehessen egy intézmény? Máté Gábor a maximális elkötelezettségről beszél, hogy a gazdaságisoktól a színészekig mindenkitől ez a legalapvetőbb elvárás. Persze, kell hozzá szerencse is, hogy a legmegfelelőbb embereket tudják kiválasztani időről-időre. A besz...

„A kiterjedés nagysága gazdag forrása a fenségesnek.” - írja Edmund Burke a Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről alkotott eszméink eredetéről című tanulmányában. Márpedig nekünk péntek este a szénaszagú beremendi éjszakában mindjárt két nagy kiterjedésű fenségessel is dolgunk akadt. Kezdetnek ott volt a csillagos ég beláthatatlan végtelenje, amit a koncertre várakozva csodáltunk. Megkerestük a Göncölszekeret, és figyeltük, miként változik a tintaszínű alkonyat mélykékbe. Utána színpadra állt a zenekar, a karmester meghajolt és belecsaptak a IX. szimfóniába. Beethoven szerteágazó gazdagsága egyszerre befogadhatatlan. Megnyugtató kihallani a témát a fúvósoktól vagy elmerülni egy-egy játékos variációban, de a szimfónia egyszerűen monumentális. Csak ülök ott és nézem, milyen magabiztosan fogja össze a sokaságot Dinyés Dániel. Ütemről ütemre értelmezi a művet, hangsúlyoz, mint egy jó versmondó, a Budafoki Dohnányi Zenekar pedig követi. Negyedik tétel. Jön a kórus, minden szál...

„Az éjszaka az éjszaka. A sötét meg sötét.” A fenti mondat a Nézőművészeti Kft. A zsidó című előadásában hangzik el. A sötétség az sok véka föld, ami alá pakolják az emberek eltitkolnivaló bűneiket. De sajnos azt előbb vagy utóbb kiássa valaki. Ez az előadás ugyanazt a problémát tárja fel, mint a Katonás előadás (A mi osztályunk), ha nem is oly szikáran és drámai erővel. Erről persze a szöveg, az írott mű tehet elsősorban, ám az, hogy nekiveselkedik, és feltárja az évtizedes elhallgatást a lengyelek felelősségről a második világháború utáni zsidók ellen elkövetett mészárlásokban, az nagyon fontos társadalmi tett a színdarab részéről. Négy tanár, köztük az iskola igazgatója, valamint az iskolában szintén tanító katolikus pap próbálja megmenteni az iskolát a bezárástól, és a megmentőt egy Izraelben élő, feltételezetten gazdag (hiszen ott mindenki gazdag) zsidó öregdiák személyében találják meg. Nem is lenne baj, ha egy csöppet nem lenne ez kínos. Amúgy is, mégiscsak egy zsidó (mit fognak...

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy az Operakalauz az Ördögkatlan legnépszerűbb programja, nekem mégis úgy tűnik, hogy lassacskán erre az igazi csemegének számító eseménysorozatra a legnehezebb a bejutás. Számtalanszor bekucorodtam már olyan színházi vagy cirkuszi produkcióra, amire reggelente nem sikerült sorszámot szerezni, Dinyés Dániel szórakoztató és elmés előadására azonban legutóbb nem jutottam be (pedig oda sorszám nem is kell). Emlékszem az „Operabeavató” 2012-es indulására: néhányan üldögéltünk a nagyharsányi templomban, az enyhe szél könnyedén utat talált a padok között, én pedig megvilágosodtam (ha jól emlékszem, a Traviata kapcsán), miközben jóleső gyomorremegés vett rajtam erőt Dinyés Dániel zongorajátéka és az operaénekesek hangja hallatán. Azt hiszem, ezzel az élménnyel nem voltam egyedül, sokak számára kiderült, hogy a jól megírt operák rendkívüli módon élvezhetőek, főként, ha Dinyés közvetlen hangú és lendületes magyarázatai, elmélkedései kapcsolódnak hozzá. Az idei...

Az idei Ördögkatlan egyik záró nagyrendezvénye a fesztivál talán legtöbbet dolgozó művésze, Dinyés Dániel és a muzsikus díszvendég, Lajkó Félix együttműködése révén valósult meg. A beremendi Megbékélés kápolna és az impozáns méretű színpad közötti rendkívül hangulatos téren előbb a padok és szalmabálák, majd az ülőalkalmatosságok nélküli füves rész népesült be. Az autóval érkezők a koncerthelyszíntől néhány száz méterre a segítőkész szervezők útmutatását követve gyorsan helyet találhattak gépkocsijuknak. A kilátogatók jelentős része fölkészülten érkezett: hálózsákkal, takaróval, meleg ruhával, szúnyogriasztóval fölszerelkezve. Akik egyébként csak egy plédre leheveredtek a fűbe, azok is jól érezhették magukat: fölöttük a csillagos ég és az épp a Földhöz nagyon közel járó Hold, kellemes nyár esti hőmérséklet és egy remek hangverseny. Kezdés gyanánt Kodály Zoltán Galántai táncok című kompozíciója hangzott el. A Dinyés Dániel vezényelte Budafoki Dohnányi Zenekar szép telten és erőteljesen ...

Kint az eső lógatja a lábát. Az elmúlt három napban viszont már mindenkinek volt alkalma 3,5 mp alatt szalonképtelenné ázni, egyúttal arról is megbizonyosodni, hogy a Katlanban szerencsére viszonylag kevés a szalon-számba menő programhelyszín, többek között a Narancsliget sem az, ezért elindulhatunk, nem kell, hogy feszélyezzen a fenyegető monszun. Szirénének a liget felől – a hangolás utolsó pillanataira érkezünk. Átlibbenünk a dagonyán, és kerítünk magunknak a dombon néhány négyzetcentit. Nem többet, mert kezdés előtt nem sokkal már a sárban kuporgó, guggoló helyek is elkeltek: a közönség megelőlegezte a Rájátszóknak a pontot, ők pedig dalolva rakták alá az i-t az este végére – ezúttal is. Egy szolid, frappáns felvezető („Jó estét. Jó szórakozást.”) után belecsapnak, és gyakorlatilag lehetetlen kézzelfoghatóvá tenni, hirtelen mennyi inger éri az embert, a színpad minden sarkában akad valami mikro-gesztus a főprodukciókon túl, ami érdemes egy félszemnyi figyelemre. Ahogy ezek az író-é...

Az idei Ördögkatlan első néhány napján eddig nem, vagy csak alig tapasztalt problémával találtuk szembe magunkat: esett az eső. Eddig ilyen csak elvétve fordult elő ezen az augusztus eleji fesztiválon, s talán nem is tudtuk, hogy milyen szerencsések voltunk. Az élet persze nem áll meg, a programok nem tűnnek el, csak átrendeződnek, áthelyeződnek. A kisharsányi pajtának pont ez a helyzet kölcsönzött különleges hangulatot csütörtök kora délelőtt: míg a Simorág Tánccirkusz előadása folyt benn, addig kinn zuhogott az eső. A fényes, lángokkal borított ruhájú napisten unokájának és a kéken-zölden csillogó tengeri sárkány lányának kalandjait a Kovács Udvarházról odasereglett nézősereg kísérte figyelemmel: hosszúszoknyás, fagyöngyökkel díszített hajú lányok mellett figyelmes szemű, mezítlábas szőke kisfiúk ücsörögtek a farönkökön, apukák és anyukák ebédeltek a padokon, egymást meghitten ölelgető párok foglaltak helyet a hátsó dobogókon. A Simor Ágnes vezette csapat akrobatikus mozdulatokkal, l...

Sötétek vagyunk, mi, emberek. Mármint súlyos, mély, fájdalmas erők lakoznak egy ember lelkében. Sokszor jut eszembe, hogy vajon mitől van az, amit már Karinthy is feszegetett a Barabbás című novellájában, miszerint az emberek ugyan egyenként mind azt kiabálják, hogy Jézus, ám a tömeg hangja mégis Barabbásra áll össze. Hogy szomszéd, ne érts félre, nem rátok gondoltam, vannak persze rendes románok (szerbek/szlovákok/horvátok/zsidók/cigányok) is. Mitől tud eljutni egy társadalom, benne az egyén odáig, hogy pusztán csak azért, mert ők nem olyanok, mint mi (amúgy meg, miért, mi milyenek vagyunk? Persze, tudom, mindig jobbak...), hogy minden nyomorunknak ők az okozói, likvidáljon, hogy hagyjon likvidálni maga mellől egy népcsoportot? Igen, tudjuk, legtöbbször elég egy szikra, hogy évszázados etnikai feszültségek robbanjanak, kiszabaduljon az állat. És a többség vigyék, csak vigyék őket, mindenről ők tehetnek, nekünk sokkal jobb lesz nélkülük-szemlélete vajon mikortól, mely ponton, hány embe...

Egy új üzenet. Tegnap a nagyharsányi általános iskola egyik emeleti tantermében Göttinger Pál Love and money rendezését a Pesti Magyar Színiakadémia diákjainak előadásában láthattuk. A déli időpont valószínűleg sokak számára azért volt csábítóbb, mert a darab után nem csupán 75 másodperc állt rendelkezésükre, hogy átérjenek a Forte Társulat Irtás című előadására. (A hat órásiaknak ennyi volt.) Göttinger Pál szólt néhány bevezető szót, amely szerint a 2006-os brit darab eredetileg egyrészes, de a fulladásveszély elkerülése miatt beiktatnak egy rövidebb szünetet. Az előadást több rövidebb epizód alkotja, de a szálak időközben összeérnek. A téma az emberi kapcsolatok, a pénz, a pár- és távkapcsolati próbálkozások, a pénz, az adósságok, szülők, akiknek kétségbeesett gyásza abban nyilvánul meg, hogy a gyermekük sírja melletti görög nő oszlopos, szűz máriás, fényűző mauzóleumát szétverik. Mi meg csak nevetünk. Aztán ott van a puncsolás. „Régen jártunk, emiatt kellően megalázó, hogy hozzád fo...

Ma reggel morcos időre ébredtek a Katlanlakók. A tegnapi Quimby-koncerten csöpörgő eső beváltotta ígéretét és reggelre nagy pocsolyákat hagyott az út mentén. A korán ébredő, sorszámért sorban álló szülők gyerekei, mint a legfiatalabb, elkötelezett fesztiválozó generáció képviselői, mezítláb tocsogtak a sárban, hogy aztán fél óra múlva tisztára mosva Palkonyán a Cifra Udvarban lássam őket viszont Fabók Mancsi Bábszínházára várva. A székely menyecske meg az ördög zseniális. Az előadást hatalmas lendülettel viszi végig a színésznő, népviseletbe öltözött szőke hurrikánként ránt magával bennünket. Ízes tájszólása jól illeszkedik a székelykapus díszlethez, és a természetes anyagokból készített bábok is a falusi gyerekjátékok világát idézik. Az eljátszott mese tulajdonképpen több székely monda keveréke, melyek az ördög személyén keresztül kapcsolódnak egymáshoz, és amelyek az előadás bizonyos pontjain kiegészültek szép magyar népdalokkal. De a legjobb az egészben az a közvetlenség, amivel a f...

Egy Gerlóczy Márton könyvet olvasni szórakoztató, de A csemegepultos naplója című előadás azt igazolta, hogy eljátszva is működik. A beengedésnél és ültetésnél érzékelhető feszültség hamar feloldódott, a közönség harsány nevetése kísérte végig a darabot. Palkonyán a faluházban nemcsak a díszlet pörgött, hanem Ötvös András is. A többi szereplőt különböző tárgyakkal, konzervekkel, felmosóronggyal, pulóverrel, több rúd szalámival jelenítette meg, ami már önmagában figyelemfelkeltő ötlet. A díszletnek köszönhetően sikerült egyetlen forgatható elemmel számtalan helyszínre kalauzolni bennünket, többek között a piacra, a reggeli villamosra, Lajos lakására és a kocsmába. Külön örömmel töltött el, hogy a humorban gazdag jelenetek (ebből tényleg rengeteg volt!) mellé becsempésztek egy-egy meghatóbbat (gondolok például az öreg hölgyre, aki visszatérő vásárlója a piacnak, és minden alkalommal ugyanabból a lehetetlenül kis összegből próbál gazdálkodni.) Az előadás végeztével, miután minket nézőket ...

Van úgy, hogy az embernek rossz napja van, hiába süt a nap, hiába találkozik régen látott kedves barátokkal, történik vele sok jó dolog, valahogy csak a fűben lévő kutyaszart tudja észrevenni. Egyszerűen rossz helyen van a fókusz. Így jártam valahogy én is a mai nappal. Hiába vagyok az ország legjobb hangulatú fesztiválján, nem tudtam zöld ágra vergődni. Azután a munkaköri leírás részeként elsétáltam meghallgatni a Hangfürdő koncertjét. Előre mérgelődtem, mert a templom elrendezése miatt gyakorlatilag semmit nem láttam, a hátam mögött zacskóval zörögtek, néhányan kezdés után érkeztek és mocorogni merészeltek! Látni nem kellett, a zörgés rövidesen abbamaradt, én pedig fejest ugrottam a kórusmeditációba. Nem tudom, pontosan mi történt, de egy órával később teljesen kipihenten jöttem ki a nagyharsányi templomból. Észrevettem, hogy bár erősen süt a nap, a szellő kellemesen hűvös és virágillatot áraszt. Az emberek többsége mosolyog. A Hangfürdő indázó vokális zenéje kisimítja az összecsomós...

„A nagyharsányi menyasszony harminchat perces, de abból harminc olyan…” – mondja egy műértő ismerősöm, így gyorsan én is sorszámért folyamodom, le ne maradjak. A nagyharsányi Ősi pincészet udvarán ugyanis Imi bácsi és a helyi nénik történetei alapján a k2-sök „dokumentumszatírát” mutatnak be. A helyspecifikus előadások előkészítése legalább olyan érdekes szokott lenni, mint maga a produktum, így szívesen látnék egy werkfilmet is arról, hogyan jutottak el Benkó Bence és Fábián Péter rendezők a színészekkel együtt kutakodva a színház a színházban kerethez, s pontosan hogy s mint volt az igaz történet.. De! Inkább arról beszéljünk, amit előadtak. Röviden: a Szársomlyó-hegy legendájának színre állítását egy szerelmi tragédia szakítja félbe. Már-már pintérbélainak mondható az a szerkesztés, ahogy a sok humoros történés mögött sötét fellegek bontakoznak ki, s egyszerre csak a torkunkra fagy a kacaj, hiszen az alapvetően vásári komédiának is beillő jeleneteket villámcsapás erejével és hirtele...

Hajnali fél hatkor, mikor egyes fesztiválozók még próbálják megtenni az utolsó métereket az ágyként funkcionáló ruhakupacukhoz, Nagyharsány másik végében már kígyózó embersor foglalja el helyét a jegyosztó bódé előtt. Bár eddig is kemény harcokat vívtak a cetlikért azok, akik biztosan be akartak jutni az előadásokra, a ma reggeli jegyőrület a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadására Katlanrekordot döntött. Az alkalmi színházként funkcionáló tornateremben még a bordásfalak tetején is ültek az emberek. A délutáni előadás ideje alatt körülbelül negyven fok lehetett odabent. A nézők felváltva legyezték egymást, mentek körbe az ásványvizes üvegek. Ugyan ez a tér az, ahol a reflektorok alatt, kocsmákban, pulóverekben járták a kalotaszegit a színészek, akik játékán nem tűnt fel bármiféle minőségbeli változás az üvegházhatásra sem. Ennek ellenére, azt hittem, ahogy lehetőség nyílik rá, a közönség rohanni fog ki a levegőre, zuhanyzókba, ki hova tud. De senki sem mozdult, fantasztikus előad...

Aligha találhatni az Ördögkatlannál családbarátabb kulturális fesztivált kishazánkban. Fölsorolni is nehéz lenne, mennyiféle izgalmas elfoglaltság várja a gyermekeket napközben, a különféle játszóházaktól kezdve a báb- és gyermekelőadásokon át egészen a táncos foglalkozásokig. A négy falu közül Palkonya tekinthető a kicsiket leginkább kiszolgáló helyszínnek, szombat délután a Cifra Udvarban a Győri Vaskakas Bábszínház előadásában Bob és Bobek történetét követhették végig. Szúkenyik Tamás egyetlen, függönyökkel és egyéb furfangos kellékekkel, tárgyakkal felszerelet pult mögött játssza el az egész mesét: a varázsló pálcáját megszerző, két kis kópé nyulat irányítja, kockás zsebéből kiskutyát húz elő, fejbábbal a fején bújócskázik, nevetgél és énekel, s ha úgy adódik, varázsol is. A barátságos állatok és ízletes káposztafejek, friss répák körül forgó mese elejéről én sajnos lekéstem: aki Nagyharsányból még éppen időben indult, az Villányban egy végeláthatatlannak tűnő felvonulásba botlott,...

Ha nekem azt mondja valaki, hogy a Katlan alatt látok egy cérnabelű Ophéliát, egy halfejű Hamletet, koronatolvaj halat, és egy bugyborékoló Polóniuszt, azt mondom, rendben, hogy színház, de ez már nem normális. És tessék, elhangzott az oly sokszor hivatkozott nem normális szó-logó és megtörténtek a fentiek. Kicsit olyan, mintha egy varázsszóra (tudom naiv, gyermeki vízió, de az enyém) képes lenne a világ akkorát fordulni, hogy a világirodalom egyik legelhasználtabb, de a leginkább használatra sarkalló művét egy robosztus, festett arcú, ötvenes lengyel, kopogós cipőben, akvárium-marionettel játssza végig. Hozzáteszem: lengyelül. De ez a legkevésbé meglepő, azt gondolom. El kell képzelni egy fekete-fehér cirkuszi sátrat, ami alá, ha szűkösen is, de hatvanan-hetvenen beférünk. Aztán a látvány: egy színpad, amely fölött síneken húzható akváriumok vannak. Az egyikben Claudius Gertrúddal, a másikban Ophélia, a harmadikban a bugyuta, tátottszájú Polóniusz, a negyedikben az (itt) ravasz és ten...

Moha szélű, markomba férő szigeten fogom építeni váram a szélcsöndben, mondja Fekete Ernő, és én rögtön elhiszem neki. Ott is vagyok, mezítláb tapicskolok az ázott mohában, lábujjaim közt bugyog a tengervíz, szóval már rég kiléptem a palkonyai Faluház színpadából, amely igencsak kopottasnak volt berendezve. Bal oldalt egy fehér ágyneművel vetett ágy, mögötte polcocska, a polcocskán magnó, a magnó mögött narancssárga függöny, a függönytől jobbra egy cserép virág. Az ágy fölött jól ismert falvédő nagyanyám falusi otthonából: hímzett, mintás, jobb oldalt fiú, bal oldalt lány vagy fordítva, egy madár fújja fejük fölé a magyar népi motívumokat egy-egy szerelmes gondolattal egybefonva: “szállj te madár, vidd a szívemet”, satöbbi. Hol látunk ma ilyeneket. A színházban. Vagy sehol. Ahogy Weörest is már csak magnóról hallgatjuk, amint dallamos, lágy hangján elmondja, hogy ki kell lépnünk az értelmes szavak világából. Éjek-éjek-éjek-éljek, mennyi éj és mennyi autóbusz van itt vággyal zsúfolva, a...