ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL

'Csúcson a kánikula. A katlan mindent megtesz az enyhítéséért: vizet és jeget osztanak, párakapuk mindenfele. Távolról érkezett barátnőim Villányra is kíváncsiak, képesek a tűző napon ismerkedni vele délben, mielőtt Palkonyára utazunk, ami a kedvencük lesz'.... Az Ördögkatlan Fesztivál 5. napi beszámolóját olvashatják. Gilbert Edit jelenti.... A Cifra udvar a csángókkal meg a Nóra porta, a vasútállomás, a falu rendezettsége és fekvése. A hely, a táj. Igaz, hogy csak én vagyok hajlandó odatelepedni a Hárságyi Rosé Kisszínpad 3 négyzetméternyi árnyékába meghallgatni a talányos című „Oknyomozó beszélgetés”-t, de megéri: izgalmas diskurzus folyik a korrupció elleni fellépésről. Miután felkerülnek riportjaik az atlatszo.hu-ra, s ha nem is indul eljárás az ellen, akit lelepleztek (a következő kormányban lehet olyankor bízni, mondják a bátor újságírók), a gyakorlat azt mutatja, hogy a korrupciót elkövető leendő munkaadójának, gyerekeinek (fb!) s az utókornak a szemét azért nem ker...

Ősz volt, a Sétatéren rugdostam a gesztenyéket kilátástalan helyzetemen merengve, mint valami giccsbe hajló francia film nyitóképében, amikor megszólalt a Sanzon. Deus ex machina. Keserű félmosoly az arcon. Egy nő énekelt gitárral olyan karizmatikusan, hogy keresni kezdtem a hang forrását, de hiába jártam be a pécsi belváros minden felkapott utcazenélős szegletét, nem találtam. Fél évvel később Szegeden, a platánfák alatt sétáltam, amikor a deszkákból tákolt kis színpadon a lány egy szál gitárral belecsapott ebbe a dalba. Tudtam, hogy ő az. Azóta persze láttam fesztiválon, hallottam a rádióban, a haja is hosszabb lett. Tegnap a fülledt nagyharsányi templomban eszembe jutottak a gesztenyék, az ősz, a Szenesben eltöltött meddő órák, a havihegyi mandulafa, a Jókai térből ágazó kis utcák kandelábereikkel. Ez alatt a pár nap alatt sok pécsi ismerőssel, tanárral, baráttal találkoztam, a koncert sok viszontlátás örömét megidézte. Megszólalt a Sanzon. Az egész templom énekel. Deus ex machina...

Én mindig is azt gondoltam, hogy hiányzik belőlünk, magyarokból a délszláv, balkáni mentalitás, vagy legalábbis milyen kár, hogy mi már úgy „eleurópaiasodtunk” és már nem tudunk felszabadultan mulatni. (Bár a Wombo Orchestra éppen ellenkező véleményen van rólunk, szemben a franciákkal. Úgy tűnik, minden viszonyítás kérdése.) Hogy mit értek ez alatt? Aki járt már déli szomszédainknál, az tudja, miről beszélek. Aki pedig még nem, annak itt van például ízelítőnek a Söndörgő zenekar, délszláv ritmusaival és melódiáival. A palkonyai Malompark füvében egy vörös macska terpeszkedik, miközben egyre többen telepszenek mellé, hogy a koncert kezdetére megteljen a színpad előtti terület. Ücsörgünk. Szívesen felállnék táncolni, de egyedül nincs kedvem. Sajnálom is, mert ha kicsit bátrabb lennék és elkezdeném, lehet, hogy mások is követnének. Ennek ellenére élvezem, nagyon is. A koncert végére, az utolsó taktusokra, no meg a visszára, megembereljük végre magunkat és állva tapsolunk, állva pedig má...

Pál-Kovács Ramona Lodewijk Van Hellenberget kérdezte a Katlanról Honnan hallottál először az Ördögkatlanról? A fesztiválról a legjobb barátomtól, Lucától hallottam, aki éppen nálunk, Hollandiában au pair-kedett. Összebarátkoztunk, és amikor haza kellett mennie, megemlítette, hogy van egy kedves kis fesztivál, amit biztosan fogok szeretni, annak ellenére, hogy tudta, én nem vagyok oda a hagyományos fesztiválokért, mert ezek általában sokba is kerülnek, túlzsúfoltak és csak egyfajta program van rajtuk. Így két évvel ezelőtt eljöttem megnézni, és most már harmadik alkalommal vagyok itt. A Katlanon mindenféléket lehet csinálni, például magányosan olvasgatni, napközben faluról falura járni, este bulizni. Nagyon könnyű az emberekkel itt kapcsolatba kerülni. És az is tetszik, hogy itt gyakorlatilag nincsenek külföldiek. Nincs nagy kedvem például hollandul beszélgetni a Szigeten, inkább a magyar emberekkel ismerkedem meg. Említetted, hogy harmadik alkalommal vagy itt. Mi az, amit e...

Pulán, a Bárka Kikötőben tűnt fel először Kiscsillag koncerten a szemüveges, a hízásra hajlamos, meg a pojáca. Mrożek köpönyegéből bújtak elő. Mondták ott: Ezek meg itt a Kispál és a borz, de hol van Kispál András és miért nem kapott ő is Kossuth díjat? Ezek itt a megöregedett Kispál és a borz. Fiatalok voltak és tudták, hogy nincs messze a Jászai-díj, nem volt kérdés, hogy ők fogják megkapni a történelem során leghamarabb. A hízásra hajlamos kicsit aggódott, hogy az ő szíve rántott hús, de a szemüveges megnyugtatta, nem lesz baj. Pestre mentek szerencsét próbálni, gyors autóval, száguldó lóval. A hízásra hajlamos aztán megunt félni, elosztogatja a cukrot, csokit, ami van, nem dolgozza fel, elteszi, a szemüveges meg a pojáca nem mondja, de bízik: a tehetetlen tömeg végül saját tömegétől majd megmozdul. Tudnám ezt folytatni, tényleg, csak pár centire vagyunk a semmitől ide. Ezek az utalások vannak, meg egy jó rozé. Hárman most is van. Nem mindig jó szám. Tavaly voltunk ott a pincében ...

A kisharsányi kovács udvarház fantasztikus hely, szinte egy külön kis világ az egész Katlanon belül is, igazi nyüzsgő művészeti méhkas. Ha beléptél a kapun, biztos, hogy elkap a sodrás, legszívesebben az ember elhajítaná a cipőjét és mezítláb szökkenne egyik helyről a másikra. Az egyik sarokban a Mediawave vetít kisfilmeket, kicsit arrébb frissen elkészült fényképek száradnak egy zsinegre erősítve, a lóistállóban pedig… Na igen, az a bizonyos lóistálló. Mert ha már az előbb is külön kis világról beszéltünk, ide belépve érhet minket egy-két további meglepetés. Az istálló csendes, hűs és árnyas, a mennyezetről lógva diszkógömb forog lassan, fényeket szórva az omladozó falra. Na de mi is van itt, kérem szépen? A Kiscsillag dalainak kerámia parafrázisa Simon Edinától és Surman Edittől? Heló! Nem kispályásak az alkotók, a kiállítóteret profin és tudatosan használták fel. Nem véletlen, hogy az istállót állítólag már tavaly kinézték maguknak a lányok, és most remekül passzol a lovas tematik...

A nagykanizsai gólyalábasok minden délután bemutatót tartottak az Árokpart bár mellett. A kiskamaszokból álló csapat a tűző nap ellenére lelkesen, játékosan és jókedvvel ugrált le és fel a falábra. Háromféle eszközt mutatnak be. Az első egy negyven centis falap, amihez mellmagasságig érő rudat erősítettek, ebbe lehet kapaszkodni. A második már lehet magasabb is, itt a farúd csak derékig ér, a lábtartót erre rögzítik. A harmadik pedig a felcsatolható gólyaláb, amit az alsó lábszárhoz rögzítenek és nincs kapaszkodója. Néhány forma gyakorlat után - felszállás, ugrálás, forgás, tánc - szabad bemutató következik, amit, ahogy néptáncban is, virtusnak mondanak. Itt csak a srácok kreativitása és a gravitáció szab határt annak, hogy mi történik a gólyalábassal, mint a görkorcsolyázásban vagy a deszkázásban. A bemutató után a katlanozók is kipróbálhatják a cuccokat, fent még nem maradt senki, biztatja őket a csoportvezető. Hát pont Bérczes Laci is ne tanulná meg, hogyan is kell ezt.

30 év körül nem alakulni szoktak a zenekarok – jegyezte meg egy videóban Cseh Andris, jogosan–, hanem befutni, befutás hiányában feloszlani és/vagy elvonóra menni. A Búcsúkoncert tagjainak átlagéletkora azonban már bőven a 30 felé konvergált, mikor másfél évvel ezelőtt megalakultak, a banda pedig mostanra ért össze annyira, hogy egy nagyobb színpadon, nem csak a barátaik alkotta közönség előtt is megállják a helyüket. Az Ördögkatlan ideális helyszínnek tűnik a debütálásra, sokan Andris mozgáskultúráját átvéve ropni kezdik, mikor pedig bevetődik a közönségbe és táncol, pörög, felszabadultan megőrül, párakra azt is átragasztja. A zenekar izzik, a tagok minden pillanatát kiélvezik, hogy 1,5 óráig figyelő fülek övezésében vannak. A játékukból áradó természetességnek jól áll a rutintalanság és az enyhe lámpaláz; vagányak, szabadok, szerethetők, akár a számaik – megmutatják, hogy 30 után is van élet... Örömből zenélnek, és hamar megnyerik a párhuzamosan futó Mozart-requiem komoly nézőszívó...

Faluturisták Hegyre fölfelé vonszolni magad a napégette, lekaszált tarlón a legjobb szórakozás. Komolyan. Legfőképp, ha olyan illusztris társaságba keveredsz, amilyennel csak egyszer hoz össze a sors (vagy kétszer, ha másnapra is faluturistának állsz). Itt van mindjárt Kálmán, a helyi erő, aki megbukott a töri érettségin, mert a Jakobinus diktatúrát húzta. Igazi lokálpatrióta, minden utcakőhöz kapcsolódik egy történet a magánmitológiájából. A kocsmacimborája Szegál, aki feltehetően Eta néni zabigyereke lehet a kísérteties hasonlóság okán, de ennek az eredete mélyebbre nyúlik, mint a Szársomlyó hegy legendája. Azután Klárika, a professzionális idegenvezető, aki egy remek sárga esernyővel vágja az utat a kíváncsi közönségnek. Töretlenül lelkes hozzáállással ismételgeti a hivatalos adatokat. Nagyharsányt a római korban alapították, alapvetően szőlőműveléssel foglalkoztak a helyiek, jelenlegi lakóinak száma 1572 fő. Ezt rögvest alátámasztja Ottó bá is, aki lámpása falujának, tanítása ny...

Ha az előző esti Mozart Rekviemre azt mondjuk, létrejött a pillanat, az utolsó esti Alexander Balanescu-Ada Milea The Island című koncertjével már egy ívet látunk felépítve. Ott voltam valahol az emberek között, kik nem fértek be, így egymás hegyén-hátán 2007-ben, mikor a pulai faluházban először hangzott el Magyarországon tőlük a Robinson Crusoe-történet. Akik akkor, ott voltunk, látni akartuk másodszor, harmadszor is, újra. Tegnap este harmadszor hallgattam, hogy „thank you. – no, thank you.” Megint az utolsó esti program lettek ők, stílusosan. Hogy el tudjunk köszönni egymástól. És hogy meg tudjuk köszönni egymásnak. Hogy pont kerüljön az i-re, legyen a zárójel bezárva, legyen egy fesztivál emlékezetesen lezárva. A Rekviem utánra azt éreztük, a részek egésszé váltak, a csillagos ég, meg mi, meg a minden. Balanescuékkal meg lehet fejelni ezt az érzést. Az egész érzései legalább nem tudnak elmagányosodni. Don’t you wanna cry with me? – kérdezi Ada, és hát persze, hogy akarunk. Együt...

Tavaly indult el a Katlan számomra egyik legérdekesebb kezdeményezése: Kisharsányban kicsik és nagyok reggeltől kora délutánig világszínvonalú, kortárs tánctechnikákban jártas tanárok segítségével mozoghatnak, ismerkedhetnek testük és önmaguk határaival, képességeivel. Idén minden nap más-más oktató vezette a workshopot, az utolsó napra visszatért a tavalyi kurzusvezető, Hagit Yakira – én erre a záró alkalomra merészkedtem be. Az izraeli-londoni táncoktató és koreográfusnő bemelegítésként tavalyról ismerős zenészekről kérdezgetett, majd nekilátott az újabb, az idei emlékek gyártásának. Hagit tele van energiával, apró mozdulatok, picike sikerek, kellemes testhelyzetek megtalálása is örömmel tölti el – vibrálását, örömkereső attitűdjét lassacskán mi is átvesszük. Felébresztjük bőrünk receptorait, testrészeinket óvatosan görgetgetjük a padlón, súlyunkat ide-oda tologatjuk, új testhelyzeteket keresünk. Könnyűvé válunk, mozgásunkat rábízzuk a légzésünkre, hadd vigyen minket belső légáraml...

Palkonyán az utolsó nap utolsó faluházi programja a szentesi drámatagozatosok Négy premiere . Mind a négy évfolyam kiutazott a Katlanra, s egy három órán keresztül tartó, szünetekkel tarkított blokkban nézhettük végig a hosszabbra-rövidebbre alakított előadásaikat. Elsőre kihívásnak tűnhet a három óra, ám az idő gyorsan és könnyen repül, önfeledten belemerülünk a gimnazisták éleslátó kérdésfeltevéseinek dinamikusságába, az őszinte válaszokra való törekvés erőfeszítéseibe. Különös, mégis érthető a „közérzeti előadások” sorozata: a kilencedikesek az Ördögkatlant, az ahhoz kapcsolódó legendát tematizálják, az idősebbek pedig a nem csupán a felnőttek, hanem egyre inkább a fiatalok mindennapjait is befolyásoló közéleti kérdésekkel foglalkoznak: mit jelent magyarnak lenni, milyen (éppen aktuális) legnagyobb magyarnak lenni, vagy milyen lehet tehetséggel megáldva, önmagunkkal küzdve színházigazgatói poszthoz jutni. A művészet és a hatalom viszonyának vizsgálata megkerülhetetlennek tűnik. Rá...

A narancsligeti színpad mögötti kis szegletben úgy viselkednek a Bóbita Bábszínház színészei, mintha nagy titkokat tudó kocsmárosok lennének: a hordókból összeállított pultszerű képződményt tisztogatják, egy lila ruhás dizőz járkál föl s alá felségterületén. A kocsmahangulatot erősen fokozza, hogy az este fél 10-kor kezdődő Tökmag Tom és Hórihorgas Tom előadáson balra tőlem egy félig elfogyasztott sör himbálódzik egy rokonszenves kézben, jobbra pedig jóféle bort kortyolgatnak – a két illat többször is keresztezi egymást az orromban, s ahogy a Bóbita zenekar gyatra hangosítással, kicsit sípolva zenélni kezd, bizonyossá válik, hogy nem egy túlfegyelmezett, óvatoskodó bábelőadásra ültem be. A hangosítás problémái nem oldódnak meg, így papír zsebkendő-darabokkal betömködött füleim hegyezem. Kis ház, kis ló, nagy ház, nagy ló, nagymamákat agyoncsapó balta. Luisianai kisváros és némi népmesei elem, a Préri Nimfája lassan becsiccsent. Nehézségekbe ütközöm az egyes elemek egymáshoz kapcsolás...

Az Óperenciás tengeren , a mi Óperenciás tengerünkön, azon innen és azon túl is, élt egyszer egy táltos költő . Verseiben szitkozódik, szerelmet vall és szerelmesen küzd, istent keres, hív és olykor szinte káromol, magyarságot kér számon és dühöng. Ady Endre keményen koppanó mondatai merevséget kölcsönöznek a versválogatásnak, a Medve Társulat tagjai lassan, méltóságteljesen és kimérten mozognak. Csuja Imre megbízható intonálása mellett Kakasy Dóra értő és üde szavalatait hallgatjuk, s kellemes meglepetés, hogy az alapvetően férfihangra írt versek mennyire jól állnak neki. A hegedűkíséret körbejár a színpadon, a faluház melege azonban túlerőben van: először a lassan átvizesedő inget figyelem, ahogy az előbb tenyérnyi folt elfoglalja az egész hátat, majd a szomszédom őrült tempójú legyezésének oldalszelébe helyezkedem, a felkavart forró levegő a homlokomról lehulló izzadtságcseppet hosszan utaztatja. A Máramarosról érkező ruszinoknak azonban még ez a meleg sem elég meleg: kalapban üld...

Rendhagyó módon közvetlenül a koncert legvégére ugrom. Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, mikor az együttes elhagyta a színpadot, hogy mennyire döbbenetes, hogy hallgat a közönség Borira. Ha ő azt mondja, itt a koncert vége, akkor vitának helye nincs, az emberek elfogadják, és nem követelnek ráadást. Érdekes. Mi lehet a titok? Egy biztos, Bori és a bandája a hangulatteremtés mesterei. Mindegy mikor és hol játszanak, azt a fényekkel, a színpadon elhangzott szavakkal és mozdulatokkal olyan tökéletesen működő egységgé kovácsolják, ami a közönséget pillanatok alatta hatalmába keríti. Volt egy időszak az életemben, amikor kifejezetten sokat hallgattam Péterfy Borit, és valóban, most elég mindössze egy-két dal, hogy visszarepítsen a múltba. Visszatérnek azok a hajnalok, mikor „cigifüst szállt az erkélyről” és el kellett fogadnom, hogy „úgyis csak egy sóhaj marad” majd azokból az akkor oly fájdalmasnak érződő emlékekből. Talán épp emiatt, kicsit nem odaillőnek érzem magam a felszaba...

Véletlenül lekéstem a buszt Palkonyán. Akár stoppolhattam is volna, de mégiscsak akkor voltam először ebben a – nincs rá jobb szavam – tüneményes kis faluban, hát gondoltam kicsit körbenézek várakozás helyett. Szinte azonnal szembejött velem a tábla: kiállítás jobbra, alatta egy képpel, vibráló színekkel, Miroslav nevével. Miért ne? A kis szobába lépni olyan volt, mintha Csodaországba csöppentem volna. A képe valamiért Chagallra emlékeztetnek, de a kompozíciók egyszerűbbek, letisztultabbak és ettől valóságosabbak is. Mintha olyan szemüveget tennél fel, ami segít a színeket igaz valójukban látni. Szimpla fehér szín, mint olyan, nem létezik; minden test felszíne az árnyalatok játszótere. Mika világában az alakok bőre kék, zöld, sárga és vörös egyszerre, és ebben nincs semmi furcsa. Ahogy rájuk nézel, tudod, hogy ez minden ember igazi külseje, ilyenek vagyunk, ahogy a nap, a hold vagy a víz tükre megfesti a bőrünket. A hűvös kis szobában nincs rajtam kívül senki, akár csend is lehetne, ...

Neked mit jelent a zene? Nekem kapaszkodó: menekülés és útmutató, elmélyedés és teremtés, fájdalom és öröm. A zene életünk első pillanatától kezdve végigkísér, sőt vezet minket: kismamák tesznek fülhallgatót a pocakjukra, babák mosolyogva rugdosnak a levegőbe, ha megszólal egy dallam, járni alig tudó gyerekek már táncolnak, unalmasnak tűnő használati tárgyakat ütögetve, befőttes gumit pengetve muzsikálnak. A hallássérültek a zene lüktetését a testükben érzik és a lelkükből hallják. A zene olyan, mint a víz, a természetes közegünk része. Még „igazi” hangszerek sem kellenek, a természet is ezer hangon szól hozzánk. A szél, az eső, a villámok kétszer nem játsszák ugyanazt a dalt. A zene meghallgat és választ ad. Amellett, hogy a játék során a gyerekek természetes zeneszeretetét ápolja és a kezükbe olyan ritka és varázslatos hangszereket ad, mint a nyenyere vagy az esőbot, Joós Tamás még valamire megtanít minket. Miközben kézen fog és átvezet minket a mese világán, lassan rájövünk: ez ta...

Ha az embert hatalmába keríti a szabadság és az önfeledtség érzése egy fesztiválon, szinte törvényszerű, hogy egy idő után lemondunk róla, hogy olyan dolgokhoz igazodjunk, mint a buszmenetrend. Ha ennek ellenére mégsem szeretnénk mindent lekésni, hát stoppolni fogunk, jó sokat. Sőt, még az is megeshet, hogy fuvarozódat is sikerül magaddal csábítani egy-egy remek előadásra. Szerencsés esetben ezzel a választással mindenki gazdagodik, mint ahogy most is történt. Nem könnyű erről a koncertről írni. Mikor valaki különlegeset veszítünk el, időbe telik újra mosollyal emlékezni. Hogy mennyibe, nem tudja senki. Lassan négy év telt el. Novák János arcát fürkészve megsajdul a szívem: valami sosem múlik el teljesen. Ez persze így van jól. Nehéz is másra figyelnem, mint az ő arcára, arra a végtelenül szomorkás mosolyára, a hangjára két dal között. Szeretnék vele leülni, megkérdezni mit jelentett neki Tamás, mik a legszebb emlékei, vagy épp a legviccesebbek, és hogyan alakul az élete, mióta el ke...

Ramóna írását elolvasva még annál is jobban összeszorult a szívem, mint mikor Bérczes megemlítette a Kiscsillag-koncertbe ékelt fesztiválzárójában: sokan vagyunk külföldön, akik csak erre a pár napra térünk haza, hogy találkozzunk egymással, s nekünk ez a haza. Most értem haza Budapestre, amit furcsa kimondani, mert igazán otthon a Katlanon voltam. Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya – falvak, amiknek a létezéséről sem tudtam az első Katlanomig. De az otthon ott van, ahol a szív, és a mi szívünk most egyszerre volt ugyanott. A csillagok alatt. Nemcsak amikor a gyönyörű Requiemet hallgattuk Beremenden, hanem akkor is, amikor hajnali 4-kor, kissé bódultan másztunk vissza a szállásra a csillagok lámpafénye alatt. Amikor (szó szerint) minden bokorból, meg az árokpartról, a pajtából és a borospincéből is ismerős arcok bújtak elő. Amikor a sorszámsorban minden reggel végigelemeztük a magyar színházi helyzetet. Aztán amikor együtt szomorkodtunk, hogy lemaradtunk, pedig már fél 8 óta álltunk ...

Momentán + Soharóza Az improvizációs formákra mint egy massza gyúrására gondolok. Lehet ez a tészta hang vagy szó, azt mindig megduzzasztják, elvékonyítják-kinyújtják és végül gombócokba vagy más formába gyúrva tálalják. Mindezt persze mulattatóan. Vagy a hangok szituációba nem illősége, az elvárásaink megszegése miatt nevetünk, vagy pont az ellenkezője okán: mert annyira távoli a dolog, de mégis annyira passzol a helyzetbe. Nyilván, a sokat hallott szófordulatok kiforgatása is vigadalmat okoz. A Katlanon vagyunk, így közös kincsként (úgymond lisztként) adódik Palkonya, Kisharsány, Nagyharsááány, (♪ötszázért eladó négy sorszááám♪), valamint a katlanbuszozás élményei és egyéb közismert fesztiválozós epizódok. Mivel minden az interakciókra épül, Göttinger Pali vezényletével felváltva vetjük vigyázó szemeinket a Soharóza improvizációs kórusra, a Momentán improvizációs társulat tagjaira, a két csoport összjátékára, továbbá ötleteléskor a közönségben ülő társainkra. Jelenetről jelenetre s...