Van valami bejelentenivalója?
.jpg)
Írta: Szerbhorváth György
Jelmez: Pesitz Mónika
Videó: Baráth Attila
Játssza és rendezte: Csernik Árpád
A vajdasági Szerbhorváth György szövege, ami a Szabadkai Népszínház válságos félévében „tiltólistán” volt – annál nagyobb sikerrel csakazértis játszotta Csernik Árpád. Ha otthon, a Jadran Színpadon nem lehetett, vitte mindenhová, ahol voltak olyan bátrak, hogy fogadták. Akkoriban jelentkezett be az Ördögkatlan is, hogy ezzel is kifejezze szolidaritását a parkolópályára rakott Szabadkai Népszínházzal. Azóta rendeződött a társulat helyzete, és Csernik túlélő kabaréja visszakerült a Jadranra. De a mi meghívásunk továbbra is érvényes: nem dacból vagy hősködésből, hanem mert frenetikus, nagyszerű előadás. Például arról, hogy noha a rendszerek egyfolytában változnak, de a lényeg errefelé valahogy nem akar változni: mindig ugyanabba a folyóba lépünk, de ennek nemigen örülhetünk.
„Szörvájvöl? Nevezhetnénk show-műsornak is, de ez nem szokás, ha az ember épp a múltját készül számba venni, hát még akkor, ha majd’ egy évszázadról teszi mindezt.
De persze nem összeborulni és sírni hívom Önöket, hanem ellenkezőleg!
Távol áll tőlem a siránkozás, a beletörődés, az önmeg- (és fel)adás. Jöjjenek, és röhögjenek velem! Önmagukon, rajtam, magunkon. Hogy milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk!
Hősökről mesélek majd! De nem szokványos, átlagos, közönséges hősökről, akik egyszerűen mártírhalált haltak, aztán szobrot kaptak, elneveztek róluk egy (vagy több) utcát, iskolát, hanem azokról a hősökről, akik vesztes csaták után, leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, de éltek, élnek tovább, és lettek az ükapáink, nagyapáink, apáink (és lettünk mi magunk), s akiktől nem kaptunk mást, csak ezt az ilyen-olyan ÉLETET.
Akik felett átlépett a történelem újra, meg újra, de ők ezt már megszokták. Mint ahogy mi is. És itt vagyunk, ezen a csodálatos Világon, ebben a poros Bácskában, Bánátban, Bangladeshben, Brazíliában…
Személy szerint mindig is a „kis” emberek „jelentéktelen”sorsa érdekelt inkább. A Monorik, a Minarik Edék, a Piti Lajosok, a Švejkek, az öreg halászok élete…
Akik nem alkottak semmi maradandót, és talán nem is sikerült nekik semmi, még azt a nyomorult halat se tudták kifogni, sőt, még egy pucerájba is belebuktak – pedig abba állítólag nem lehet, ahogy azt Kerényi úr (Major Tamás) oly’ határozottan állította –, vagy a forradalom alatt egy egyszerű vakbélgyulladásba pusztultak bele, vagy egyszerűen csak bájosan agyalágyultak voltak, és nem maradt utánuk semmi, csak a tíz körömmel kapaszkodó életösztön, és a létbe vetett, ügyetlen hit(ünk): Kell egy csapat!
Aztán, mikor György barátom felvetette az ötletet, dolgozzunk együtt, egyből ők jutottak eszembe. Kell nekünk egy olyan főhős, aki mindig ugyanolyan, mindig ugyanazt teszi: hánykolódik, ide-oda csapódik, de mégis mindent túlél…” (Csernik Árpád)