A vége – s összegzés

„Baromira értettem ám a baletthoz is”


“Baromira értettem ám a baletthoz is”, ironizált magán kissé a kémelhárításblokk harmadik részében a belső elhárítás egykori ezredese, akinek hangja elég érdekesen szólt. Faggatták is hosszan a résztvevők, kérdezték, érez-e lelkifurdalást, okozott-e kárt valakinek, normálisnak tartja-e saját személyétől függetlenül, hogy valaki a rendszerváltás után is a titkosszolgálatoknál maradhatott. Furcsa válaszokat kaptunk. Ungváry két napja azt hangsúlyozta: nem a szolgálatok, hanem a megrendelő pártállam felelőssége az óriási. A nyugalmazott rendőrezredes azt ismételgette most, ő csak tette a dolgát, s neki éppen ez volt az. Elvághatta volna a karrierjét azoknak, akik után nyomoztatott, de nem tette, csak kicsit hátráltatta előmenetelüket, például nem engedte külföldre őket. Vagyis ő alig élt ezzel, inkább a társai, de jogában állt neki is, mérlegelhetett… Bár nem látott a megyéjében hús-vér ellenzékit, ám mivel megvolt a norma, hogy mennyit kell prezentálniuk belőlük hónapról hónapra a központnak, az elkobzott szamizdatok (ezt gyakran megtették) szerzőit annak állították be, ellenzékinek – hogy teljesítsék az elvárást. S amikor túllépték a normát, mert azt sem lehetett, visszavettek valamennyit a nyilvántartottak létszámából. A külföldről hazatérőknek mindenképpen együtt kellett működni a rendőrséggel, derült ki egy kérdésre. A homoszexualitás nem számított terhelő adatnak, amivel zsarolhattak volna a beszervezéskor, a házasságtörés igen, a rendszerhűség jó alap volt a megkereséshez, s az anyagi motiváció mindig (?) hatott: öt ellenőrzött jelentés után már vehetett egy Trabantot az illető. A balett pedig a színház, film, irodalom mellett jött szóba: műszaki végzettségével ő döntött ezek engedélyezéséről is, ültek negyvenen a vetítőben, s strigulázták, hol van rendszerkritika a moziban. A TELJES ÍRÁS ITT OLVASHATÓ.