PANNON TÜKÖR PROGRAMOK

(VYLYAN TERASZ)

Szálinger Balázs
Dezső Kata / Regős Mátyás / Izer Janka
„Szűcsinger”

A Pannon Tükör kulturális folyóirat a Pannon Írók Társaságának lapja, célunk elsősorban az, hogy megmutassuk a történelmi Pannónia sokszínű kulturális életét, értékeljük a régióban születő irodalmi, képzőművészeti, színházi és zenei alkotásokat. Másodsorban a kortárs magyar irodalomra figyelünk, országos hírű szerzők és pályakezdők egyaránt publikálnak a lapban. Az évente hat alkalommal megjelenő print és a naponta frissülő online megjelenés mellett rendszeresen helyt adunk irodalmi beszélgetéseknek, könyvbemutatóknak, kulturális eseményeknek, konferenciáknak.

Az idei Ördögkatlanban többféle szerző lesz a vendégünk. Van köztük sok kötetes, sok díjas költő, író, szerkesztő (Szálinger Balázs), második kötetére váró poéta (Dezső Kata), első kötetes költő (Regős Mátyás) és első kötetére váró író (Izer Janka). Készülünk egy zenés irodalmi csemegével is: vendégünk lesz Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián (ex-Heaven Street Seven, Rájátszás, Budapest Bár) Szűcsinger néven futó közös produkciója. Első lemezüket mutatják majd be, mely Ennyit tudtunk segíteni címmel jelent meg. 

Az idei lapszámokból is hozunk/mutatunk, bennük a kortárs magyar irodalom java, ebben segítségünkre lesz Bubits Tünde, a lap főszerkesztője. 

Beszélgetőtárs: Nagygéci Kovács József kritikus, a Pannon Tükör főszerkesztő-helyettese, aki évek óta rendszeres és lelkes „beszélgetőembere” a Katlannak. Ráadásul valahogy mindig ott bukkan fel, ahol bizonyos krokodilok is. Véletlen? Aligha..
  • A pálya elején – beszélgetés induló szerzőkkel. Vendég: Dezső Kata, Izer Janka, Regős Mátyás
  • Körbefordulós – beszélgetés Szálinger Balázzsal kötetekről, drámáról, tehetséggondozásról
  • Szűcsinger: Ennyit tudtunk segíteni, lemezbemutató







Néhány szöveg idei vendégeinktől, a készülődés jegyében:

Regős Mátyás: Patyik Fedon csalódik

Egyszer megkérdeztem Patyik Fedont, honnan tudjuk, hogy élünk, s nem csak kitalált minket valaki, miért vagyunk olyanok, amilyenek és miért nem változhatunk át valami mássá? 

Fedon nem értette először a problémám, különben is úgy csinált, mintha újságot olvasna, és ez szent idő volt, mert különféle nők képeit bámulta, politikusokat, szenteket, szakácsokat.

Még egyszer rá kellett kérdeznem, ő pedig morogva elhajította szemüvegét, 1.B, tökalsó, meg hasonlókat mondott, sosem hagyom, hogy átnézze a szaklapokat.

Azzal kezdte, képzeljem el, ha az újságban benne lenne a képünk, ha rólunk írnának olyasmit, ami meg se történt, hová menekülnék a másik magam elől, amit újságírók kitalálnak, képzeljem csak el.

Viszont mivel szándékunk szerint kellően semmitmondók és ismeretlenek vagyunk az újságíróknak, bármit megtehetünk. Miközben beszélt, letette a szaklapokat, és a szőnyegre feküdt.

Hálistennek, még megvan a szabadságunk, ezt nyöszörögte, és el se hittem, az egyébként szép, görbe orrát benyomta mutatóujjával, az meg malacorrá rondult Fedon arcán.

Büszkén mosolygott ezen, majd vörösbarna haját kezdte el húzni a végénél fogva, míg az oroszlánsörénynek nem tűnt, és felüvöltött, hogy szentszabadság, aztán bukfencezett egyet.

Mit csinálsz Fedon? Én ilyet nem tudok, ezt mondtam neki, többet nem bírtam, ő pedig igencsak meglepődött, mert nem olvasott rólam az újságban, hát hogy a fenébe ne tudnék ilyet csinálni.

Nyomtam az orrom befelé fejembe, de alig haladt valamit, inkább vörös lett az egész arcom, és Patyik Fedon aggódva figyelt, azt suttogta, ez nem lehet igaz, ne csináljam ezt vele.

Mivel az orrom nem ment beljebb, Fedon sírásra fakadt, hogy már nem vagyok szabad, valószínűleg nem is létezem, ha mégis, az én hibám az egész, eladtam magam a szaklapoknak.

Évekkel később, mikor már kisebb krumplira hasonlított az orrom, Fedon félrehívott és megnyugtatott, hogy valóban élek, hálistennek csak tehetségtelen vagyok, s így nyilván lassabb a változás.




Dezső Kata: Inkognitó

a bálnák partra vetődnek és lesimítják az

éleket nehogy megsérüljön valaki majd

visszatérnek a tengerbe műanyagot enni



gyújtott homlokú őzek tartják szintben az

utat és figyelik a közös pontok milyen

gyorsan tágulnak a sérülésig



történelem nélküli barna ecetfák élősködnek

egy régi kerten

minden pusztítás bizonyítékot termel

ellened a vulkánok kitörnek és megnyugszanak



egyszer mindenkinek haza kell mennie

de

ha szereted a bálnát nem adod vissza a víznek




Izer Janka: Szárnyak (részlet)

– Meríts erőt a szemekből! Minél több tekintet szegeződik Rád, annál erősebb, annál pontosabb, annál magabiztosabb legyél! – mondta, és otthagyott. Kiláttam a közönségre, a lábam megremegett a tengernyi arctól. Szédültem tőle, de most először hagytam, hogy ez a tenger elárassza a lelkemet.

Egy pillanatra azt hittem megfulladok. Aztán hirtelen felkerültem a víz felszínére, és az áramlat sodorni kezdett. Ekkor hallottam meg a dörgéseket, a mennydörgéseimet fentről. S az esőt. Kiszaladtam a nyílt térre, a homokba. Fölöttem tombolt az ég. Ledobtam minden felesleget; esernyőt, kabátot, felsőruhát. Az alulra felvett, testszínű ruhámon a gyöngyök, műkristályok úgy csillogtak, mint a vízcseppek a meztelen bőrön. Lekuporodtam a földre. Ahogy a tenyerem a homokhoz ért, és szétterpesztettem az ujjaimat, megéreztem az energiát, ami lentről, a mélyből összegyűlve kúszott fel a karjaimon keresztül, a hátamba, a mellkasomba, a lábaimba. Ebbe az energiafolyamba hasított bele az első dobszó, ami teljes erővel vetette fel a fejemet. A második dobszóra felegyenesedtem. A harmadikra elindultam. Elindultam fel, egyre feljebb, a magasba, a zene vitt, meglovagoltam a levegőt, mint a keleti szél boszorkánya. Fekete hajam lebegett utánam. A nézők szeme úgy tapadt rám, úgy ölelt körül, mint valami kísértés és én nem tudtam ellenállni neki. Felfele száguldva fordultam át a légben; és egyre intenzívebb, egye agresszívebb, egyre félelmetesebb figurákkal díszítettem a repülést. A vihar úgy töltött el energiával, mint a vulkánt a láva, ami kirobbanva megállíthatatlanul ontja a tüzet. Repültem felfele a dobszóra, a csúcsig. Miután a zenében megállt az egyenletes ütemű hang, már a szél irányított: én rajta egyensúlyozva lebegtem a magasban. Magam alatt láttam a tengert. Láttam a halakat a vízben, ugyanúgy úsztak az árral, lassan mozogva, mint én a levegőben. Kis fehér csónak ringatózott a felszínen, benne egy ember, talán a nagyapám, a hálóját igazgatva. A csónak szélén sirályok álldogáltak. Csend volt ott és béke. A parton parányi sárga és zöld napernyők. A homokos rész körül sziklák, fák erdő.

A szél cibált ide-oda kicsit, de a mozdulataim lággyá, lassúvá, nyugodttá váltak már.

Itt egy pillanatra eltűnt a kép és észrevettem a nézőket, ahogy felém fordítják az arcukat. Mégsem ijedtem meg. Ott fent biztonságban voltam. Nő voltam, energia voltam, hit voltam. Ügyesség, pontosság, hatalom, tánc. És megigéztem a világot.




Szálinger Balázs: Jó reggelt!

Jó reggelt,

Füvek, táncok, apró erők,

Reggeli szagok,

Festői emberbánás,

Alkalmas völgyek,

Három-hete-még-hófoltos völgyek,

Víz nélkül is

Ébren felejtett tengerek,

Pirosúszónál szélessége 80,

Hosszúsága 110,

Néhány bánsági növény,

Egy marillavölgyi lelkész,

Vérbe mártott fejű tengelicek,

Véghelymisék, szándékmisék,

Légilények

S mindenféle folyami emberek!



Most hajnal van, s mintha

Gyerekeim lennétek ti mind.

Idegbeteg család, ebben vagyok

Ideges apád neked,

Neked és neked,

S olyan, mintha tudnánk egy életet.

Minden hajnalban van egy holtbiztosan

Augusztusi húsz perc,

Amikor nem telik az idő,

Ez éppen most van, ti alszotok,

Én teszek néhány kört a teraszon

Alsóban, ingben,

És gondolatban

Mindenkit megsimogatok.

Aztán fölkel a Nap,

És a helyemről bezavar a házba.



A házban emberek vannak,

Ember alkotta környezetben

Hadseregeskedő elemek,

Közös pénzből fenntartható gyűlölet,

Kő alatt lapuló lidérceink, akik túlélnek

Népvándorlást, nyelvi viharokat,

S hogy olykor az egész ország

Mint vasbeton házmesterállás,

Sértődékenység, teatralitás,

És kevesebb kőoroszlán több lenne,

És több szabadság néha kevesebb,

Kevesebb mosoly néha igazabb,

S olykor kő alól, kollégiumi szobákból

Előbújnak fura kis lázadók,

Akik nem ismerik a történelmet –

Ez van a házban, ez a környezet.



Füvek! táncok! apró erők!

Három lepkész az intézeti kertben!

A fák fölött csapongó püspökséget

Gyakorló játékos szajkók,

Legyen szép napotok! hőség

Van, járjatok le gyakran a Murához.

Tudjátok meg,

Várom a holnap hajnalt,

De én vagyok a reggel és a délután,

Az este, az éjszaka is,

Szeretem a házat és a lakóit,

Hálás vagyok, hogy ismerhetem őket,

S csodálatosan bánom, hogy amellett,

Hogy életemben az alföldemig

Egyre lejjebbi teraszokra kell lépnem,

Egy nap fel kell adnom a házat is.