ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL

A 3. Ördögkatlan Fesztivál véget ért. Biztosan történtek hibák, biztosan vannak, akik szomorúan távoztak – de azt reméljük, sőt, bevalljuk, úgy tapasztaltuk, nagyon sokan nagyon jól érezték magukat. Az történt, amit reméltünk: - gyönyörű idő volt, és nem maradt el egyetlen program sem; - nagyszerű zenék, képek, előadások… születtek; - és mert mindannyian vágytuk és akartuk: szépek voltunk öt napig, ti is, mi is. Köszönjük, hogy eljöttetek. Köszönjük az összes velünk dolgozónak, hogy mindezt írhatjuk. Fotókat bárkitől szívesen fogadunk, hogy azokat felrakhassuk a képgalériánkra. Sziasztok! Kiss Móni és Bérczes Laci

A nemzetközi új jazzműhely zárókoncertje felé lépkedek, de nem érem, mert az olaszok, akikkel a hazai srácok a héten workshopoztak, elmenekültek, avagy elutaztak (több verzió kering körbe-körbe). De a Singas Project legény és leány a talpán, úgyhogy nem maradunk koncert nélkül. Szétszóródva kitöltjük a rendelkezésre álló teret a délutánban, két négyzetméter per fővel. Dalma és a fiúk jó kedvűek, örömzenélés van készülőben. Újdonság számomra, hogy zenéjükbe egy új elem, egy új test került: slam poetry: rap-költemények kerülnek a hangok közé, ami izgalmas kontrasztot teremt, és új irányokba hajlítja a Singas útját. De megtalálom az ismerős borzongást is. Minimum forró lehelet a bőrfelületen, lassú remegés. Karcos hang. Billentyűk. Húrok. Szaxofon. Pupillatágulás. Egy emblematikus kép jut eszembe a Ponyvaregényből: mikor a fecskendőbe lassan szívódik fel a vér, és lökődik vissza az anyaggal együtt a testbe. Mintha vörösborban léteznék: azon keresztül úszik hozzám Dalma hangja, amitől a vö...

A tornateremből kifelé jövet arról beszélgetünk Zsolttal, mennyire más a román és a magyar színjátszás: a játékstílus, a rendezői megoldások, a világok. Ami nekem teátrális, az neki visszafogott. Én azt mondom, elemelt. Ő azt mondja, se nem sok, se nem kevés, ennyi éppen kell, de éppen csak ennyi, ez volt a legszükségesebb. Én kicsit meg vagyok zavarodva, tele kérdésekkel a játékmódot, a szándékokat illetően. Ő előadás közben magában azt kérdezte néha: szükség volt-e feltétlenül erre vagy arra, és aztán mindannyiszor azt kellett válaszolja magában: igen, ez még éppen szükséges volt. Ezt náluk Kolozsváron sokkal nagyobb csinnadrattával, sokkal erőteljesebb gesztusokkal, sokkal hangosabban, sokkal "nagyobba" csinálták volna meg. Én a másik oldalt látom: roppant izgalmas figyelni a Bárka színészeinek munkáját, akik ismét kísérleteznek, s egy számukra új játékstílusban próbálják ki magukat. Keresik magukat benne, felismerik magukban valami másnak a lehetőségét. Ez megfeszített fi...

Furán indult a nap. Bár a reggeli „pizsamás thai-chi erőgyűjtés” után vígan ugrándoztam a tusolóba, „tamtidammtidamm” a számon, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem is oly rózsásujjú a hajnal – a derűs készülődésben elnéztem az órám, úgyhogy a palkonyai busz rég itt hagyott. Következésképp lekéstem a Furfangos királykisasszonyt a Mesekertben, amire pedig igazán szerettem volna belesni. Nem hagyom a délelőttöt, gondolom elszántan, és felszállok a következőre. Csakazértis. Ha nem egy királykisasszony, akkor két dalos madárka. Bemegyek a templomba, ami persze dugig. Húsz perc technikai szünettel kezdünk. De ez valahogy senkit nem zavar. Addig meghallgatjuk a templom és az alpinista lelkületű helyi pap esetét. Amikor aztán rendben a hangosítás, Sebestyén Márta arról mesél, hogy a barokk zene és a népzene nem is áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk, elég nagy az átjárási felület. Andrejszki Judit leül a csemballó elé, bólint. Egy középkori Szent István dicséretet hallunk, ugya...

Egy hajnalig tartó beszélgetés után szusszantunk egy-két órát, hogy nyolctól szerkesztőnk, Kinga thai-chi edzésével induljon el a nap. Persze, a várt huszonegykét emberből mindössze hét bátor jelentkező akadt e – fesztiválviszonylatokat tekintve – korai órán, s eme igencsak megcsappant létszámhoz csatlakozott egy-két elvetemült néző is (jómagam s egy fotóskollega személyében). Hangulatnak mindenképpen egyedülálló, ahogyan az alig alvó fiatalok egy ilyen programnak előbb ugranak neki, mint egy nagy krigli kávénak. Néhány sátorbontót kivéve észre sem lehet venni, hogy már az utolsó napon járunk. De ez csak a látszat. Valójában ott van minden percben, hogy sorra érnek véget azok a programok, amikért itt vagyunk; melyek mindannyiunk szíve csücskei, s melyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy nagyon klassz fesztivál kerekedjen ki a dologból. Túl vagyunk több száz kérdőíven: felmértük az igényeket, szabad véleményezést biztosítva helyieknek és fesztivállátogatóknak, szervezőknek és koncerten...

Utolsó este az Ördögkatlanban. A vasárnapra való tekintettel már csak diákok, tanárok, színházi emberek, szabadfoglalkozásúak és fanatikus örökifjak maradtak a fesztiválon – egyre fáradtabban, de mit sem csökkenő lelkesedéssel. A babakocsit toló Mácsai Pál már a puszta jelenlétével bearanyozza a délutánomat, hát még mikor leül és mesél, mesél az életről, arról, hogy hogyan és miért érdemes. Mert kellenek példák, apró hitek, bevallott vargabetűk, szeplős aranyemberek, akiket körbeülhetünk „mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, kérve, hogy „ne menj el, mesélj”. S ahogy József Attila Thomas Mannt, Mácsai Pál Örkény Istvánt kínálja hellyel, hogy szóra bírja. Szerencséje van vele: az írók még holtuk után is mesélnek, ha nyitott szívvel kérdezik őket. Mácsai Bereményi Gézával karöltve naplókból, feljegyzésekből, egypercesekből, levelekből ollózta össze a felhőkön láblógázó író diktálta átfogó történetet, mely a megszokott humorral szól sikerről és kudarcról, megalkuvásról és kit...