„Az igazat mondd, ne csak a valódit”

Utolsó este az Ördögkatlanban. A vasárnapra való tekintettel már csak diákok, tanárok, színházi emberek, szabadfoglalkozásúak és fanatikus örökifjak maradtak a fesztiválon – egyre fáradtabban, de mit sem csökkenő lelkesedéssel. A babakocsit toló Mácsai Pál már a puszta jelenlétével bearanyozza a délutánomat, hát még mikor leül és mesél, mesél az életről, arról, hogy hogyan és miért érdemes. Mert kellenek példák, apró hitek, bevallott vargabetűk, szeplős aranyemberek, akiket körbeülhetünk „mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, kérve, hogy „ne menj el, mesélj”.

S ahogy József Attila Thomas Mannt, Mácsai Pál Örkény Istvánt kínálja hellyel, hogy szóra bírja. Szerencséje van vele: az írók még holtuk után is mesélnek, ha nyitott szívvel kérdezik őket. Mácsai Bereményi Gézával karöltve naplókból, feljegyzésekből, egypercesekből, levelekből ollózta össze a felhőkön láblógázó író diktálta átfogó történetet, mely a megszokott humorral szól sikerről és kudarcról, megalkuvásról és kitaszítottságról, hivatásról, szerelemről, testi bajokról – az alantas és gyönyörű emberi élet fájdalmáról, öröméről. És közben természetesen és elfogulatlanul egy egész korról 1912-től 1979-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia itt ragadt gavallérjairól, a század eleji boldog békeidőkről, feszélyező gazdagságról és fojtogató szegénységről, világháborúról, szocializmusról, perekről és enyhülésről. A megszületés első és egyetlen felhőtlen sikeréről, a pesti bérházak illatáról, a budapesti piaristákról, akik tizennégy halálos áldozatot adtak a második világháborúnak, a korai nemi élet és a hatalmas ádámcsutka összefüggéseiről és egy bukásról magyar irodalomból („ritka gusztusos folt ez egy író életrajzában”). A Szép Szóról és József Attiláról, aki az uraknak nem volt költő, mert sosem kért pénzt. Gyógyszerészetről és a természettudományokról, humán megközelítésben magasztalva a minden rendszer alatt, tegnap és holnap egyaránt senkivel sem kivételezvő, könyörtelenül és törvényesen munkálkodó természetet. Legjobb barát és feleség egymásra találásáról, többszörös megcsalatásról és a pisztoly helyett előrántott medvesajt tragikumáról. Besorozásról, munkaszolgálatról, Don kanyarról, és az igazi, az elmondhatatlan semmiről, a végtelen hómezőkön nevüket felejtő emberekről. Az életet jelentő rögtönzött színházról, és négy év után az első, pontosabban a nőről a barakkban: a rézdrót hajzuhatagos, gézruhás, kiugró ádámcsutkás Júliáról. Hazatérésről, felrobbantott Lánchídról, a „bármit, csak írni” lelkesedéséről. A „nem lehet, hogy annyi embert ártatlanul” látni nem akarása utáni megvilágosító erejű Rajk-perről, 56-ról, silentiumról, gyógyszerismertetők kevéssé felemelő írói kihívásáról, és a fióknak szánt, odakapart egyperces művekben meglelt sajátos hangvételről. Enyhülésről és egy majdnem átadott Kossuth-díjról. Zsuzsáról, a bölcsészhallgatóról, az utolsó szerelemről és az öregedésről. És egy cseppnyi szemérmes hitről a szégyentelen világban.

Kár, hogy a karosszékben üldögélő Mácsait nem foghatjuk ténylegesen közre – feleslegesen ragad odakint, akinek nem jutott sorszám. Mert máskülönben minden olyan, mintha a nagymama mesélné, ha egyszer rászánnánk az időt, hogy meghallgassuk. Most is fáradtak vagyunk, a borostás, el-elgondolkozó Mácsai nyilván nemkülönben – mégis megszületik a pillanat. Micsoda pazarlás, hogy csak ilyen ritkán válik egy-egy irodalmi alak személyes ismerősünkké, míg a többiek tizenkét-tizenhat év állami oktatás után is homályban maradnak elmondatlan, át nem adott történetükkel – történelmünkkel.

Ady Mária