Pécsi Est

A nemzetközi új jazzműhely zárókoncertje felé lépkedek, de nem érem, mert az olaszok, akikkel a hazai srácok a héten workshopoztak, elmenekültek, avagy elutaztak (több verzió kering körbe-körbe). De a Singas Project legény és leány a talpán, úgyhogy nem maradunk koncert nélkül. Szétszóródva kitöltjük a rendelkezésre álló teret a délutánban, két négyzetméter per fővel. Dalma és a fiúk jó kedvűek, örömzenélés van készülőben. Újdonság számomra, hogy zenéjükbe egy új elem, egy új test került: slam poetry: rap-költemények kerülnek a hangok közé, ami izgalmas kontrasztot teremt, és új irányokba hajlítja a Singas útját. De megtalálom az ismerős borzongást is. Minimum forró lehelet a bőrfelületen, lassú remegés. Karcos hang. Billentyűk. Húrok. Szaxofon. Pupillatágulás. Egy emblematikus kép jut eszembe a Ponyvaregényből: mikor a fecskendőbe lassan szívódik fel a vér, és lökődik vissza az anyaggal együtt a testbe. Mintha vörösborban léteznék: azon keresztül úszik hozzám Dalma hangja, amitől a vörös vértestek alakja karikából amorfba rendeződik és úgy áramlik tovább. A Singas tagjai viszont úgy döntenek, unalmas a repertoár, amit kitaláltak, úgyhogy inkább eljátszanak egy most készülő számot. Előtte rövid megbeszélés, hogy is van a refrén, aztán meg, mit hogy kellett volna: előttünk készül a zene. Dalma kedvence később jön, Kori előbb elénekli a válság-dalát: Merry crisis and happy new fear. Konnektorba nyúlnál, de már az áramot is kikapcsolták. Ha nem félsz, talán nem készülsz ki. De van itt romantikus szám is: hattyúk izélnek a Balatonban a szerelmes fiú mellett. Aztán megemelkedik a vízfelszín, disszonánsabb, szexibb hullámok sikítanak. Meglepően sokszínű az este. "Úgyis workshop lett volna" – mondja Dalma, aki Takáts Eszterként kíván visszatérni a színpadra egy óra múlva.

Aztán mégis az igazi Takáts Eszti szökken fel a deszkákra. A Lábtyűhercegnő. Ma is mókás, ahogy a tarka csíkos ötujjas zokniban elénk toppan, de ma este új felállással: bátor lovagok sorakoznak hegedűvel, nagybőgővel, basszusgitárral, dobokkal, cojannal a hercegnő gitárja mögött. Mese(had)sereg. Mindenki belerajzolja-belezenéli a saját színes vonalait a közös rajzba, belekötögeti a saját csíkját a hercegnő zoknijába. Takáts Eszter dallamairól és szövegeiről mindig Róth Anikó rajzai jutnak eszembe – nem tehetek róla, sem ellene. Városi mese, tarka világ kunkori vonalakkal, repülő cvikkeres halakkal, légben úszó hajú, velocipéden röppenő lánnyal, akinek szívében lábnyom-tangó, és aki mostantól mindenkire azt hiszi, hogy igazi. A lovagok és a királylány egymást nézik: mosollyal, kuncogással, nevetéssel, heherészéssel, kacsintással kommunikálnak. Ragályos. A nézőtér is lassan megtelik mosollyal. És úgy marad egy ideig. Csak úgy, önmagáért.

Szemerédi Fanni