A teremtés igenlése
Gyerekkoromban, - gondolom, ezzel nem vagyok egyedül -, féltem a cirkuszosoktól. A bohócoktól főként, azt hiszem, ennek a fóbiának van is valamilyen tudományos terminusa. De csak az elmúlt nap után jöttem rá, hogy mi bántott engem hosszú éveken át ennyire a külvárosi, vagy kisvárosi társulatoknál. - Az Ördögkatlan Fesztivál szombati naplóját Dudás Demeter írta.
„A Föld egy ún. szuicid bolygó.” Ezt hallottam egy tudós csillagásztól még évekkel ezelőtt. Ezt az állítását arra alapozta, hogy a Nap közelsége miatt előbb-utóbb az élhetetlenségig felmelegszik és az ózon lyuk nem lesz képes addigra majd megvédeni attól, hogy mint egy grillcsirke pirosra süljön. De ezt már én teszem hozzá. Aztán már nincs az a szorgos Gaia, aki megfelelő hűtőfürdőt csináljon neki. Hamuvá ég. Nyilvánvalóan rengeteg idő ez, de még akkor is születni fognak. Mi, emberek, pedig szisztematikusan rongyoljuk el a védőréteget. Halálra vagyunk ítélve, a döntésünkkel pedig halálra ítélünk. Zárom is soraimat. Minden bizonnyal az internet is elég, hitvallásunk a hurrá-pesszimizmus, fölösleges is lesz beszerezni az antikváriumból a régen vágyott könyveket, előjegyeztetni már nem is érdemes.
De pillantsunk csak a kezünkre, lábunkra, szemünkre, fülünkre, és végül a szánkra, agyunkra, szellemünkre, izmainkra, általában a zsigereinkre gondolva töröljük az első bekezdést.
Mit tudnak az imént felsorolt emberi tagok? Nem jó, kérdezem máshogy. Mire képesek az imént felsorolt emberi tagok? Ezt persze embere válogatja. De ha hihetek a szememnek, akkor azt hiszem bizonyos törvényeken is átlépve, akár mindenre. A törvények lényüknél fogva megcáfolhatatlanok. Gondolok itt természetesen a természettudományos törvényekre. Na már most az ilyesféle törvényeket cáfolták meg, tagadták arcon, röhögték ki, és gyalulták le a legitimitás pástjáról a látott élményeim. Cirkuszban jártam. Kisharsányban. A szabadban.
Gyerekkoromban, - gondolom, ezzel nem vagyok egyedül -, féltem a cirkuszosoktól. A bohócoktól főként, azt hiszem, ennek a fóbiának van is valamilyen tudományos terminusa. De csak az elmúlt nap után jöttem rá, hogy mi bántott engem hosszú éveken át ennyire a külvárosi, vagy kisvárosi társulatoknál. Az állatok kora. Agg, nem is, öreg állatokkal ugráltatták le a szaltókat, egyensúlyoztatták a labdákat. Én magam nyolc évem körül az előadás után hátramentem, a függöny mögé néztem és láttam, hogy egy pszichéjében megsérült maki, idegességében, a feje egy részen kivakarta a szőrt. Öreg maki volt és elég haszontalan szórakoztatónak. Ennek megfelelően folytatva a sort, a fellépők is elég idősek voltak. Az egésznek volt valami kellemetlen meghaladottság szaga.
Akkor még nem ismertem a legfrissebb cirkuszi formát, az újcirkuszt. Most már ismerem és akarom. Nyomon követhetetlenül lopták be magukat a nézőtömeg szívébe és érzékeibe a Katlanon fellépő holland cirkuszosok. A karok a lábak, az izmok, minden, amit említettem feszültek. Ahogyan az idegszálak is. Pattanásig. Illetve volt, aki hangosan szörnyülködött. Főleg nők. Gondolom gyermekeik arcát látták maguk előtt, ahogy kérik őket, hogy vegyék már le a fáról, vagy a mászókáról. Tisztes asszonyok és anyák féltették a több tíz méteres állványon akrobatázókat. A produkció maga volt az erő és a furfang . A szemfényvesztéshez igazán értenek a Cirque du Platzak művészei. No, meg a zenéhez. Pimaszul tudják húzni, fújni.
És ne szépítsük, színházat csinálnak. Jóféle dramaturgiai érzékük van, amit gondosan fel is használnak kiüríthetetlen fantáziájuk és olyan izmaik segítségével, amelyeknek létezéséről még csak fogalmunk sem lehet. Számomra ilyen volt például az üvegek száján végiglépkedő akrobata egyik izma a lábfejen, vagy az az izomcsoport, ami ahhoz kell, hogy megtartsa magát egy zuhanó nylon csíkon a művésznő. Hajmeresztő”igenek” a teremtés mellett.
És még csak akkor kezdődött az igazi csoda. A nyaktörő mutatványokat ugyanolyan elszántan, még ha kicsinyített artista mozdulatokkal is, de a gyerekek folytatták. Belakva és átlényegítve a játszótéri mászóka puszta vasát, egy valódi szenzációóóóóó!!! helyszínévé . Apró, de fontos „igenek”. És előttük a porond.
Nem sokkal messzebb hangolt újra a Brother Kawa. Akkora zenebonát rittyentettek ketten a kisharsányi nagyszínpadon, hogy csak kapkodtuk a fülünket. Valahogy a vérereikben a megmutatás örömteli kényszere munkál. Hangszerek teljes armadáját akár egyszerre felhasználva delejezték meg a közönséget, aki nem bánta, hogy nem a maga ura a koncerten, hanem marionette, zenéjük ritmusára. Majd elosztogatták az összes képeslapot és plakátot, ami náluk volt. Nagyon meglepő, hogy csak úgy. Apró „igen” a teremtés mellett.
Az esti koncerten a Wombo és a Besh o droM játszottak. Az ott megszülető virtuozitás ismét elgondolkodtatott, hogy milyen lény is az ember. És újabb „igent” helyeztem el a teremtés mellett, amikor láttam a darbukán, kannán - illetve nem láttam, mert olyan gyorsan pörgette - Pettik Ádám kezét. Ilyen kezek is teremnek. Nem változtatok az álláspontomon. Továbbra is kitartok amellett, hogy bár valóban a Földgolyó, mi tagadás, egyre rozsdásabb tengelye döcög a forgáskor, de az ember, aki belakja, kényelmetlen tény, de utánozhatatlan.
Népnevelő jelleggel végül álljon itt egy törekvés. A közhangulatot és közízlést bizony formálni kell. És ha ilyen zenék, produkciók, előadások árasztják el a tömegeket, ilyen Katlan-félék, akkor kezdi el majd beérni önmagát a teremtés. Én optimista vagyok. Itt vagyok…!
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu
„A Föld egy ún. szuicid bolygó.” Ezt hallottam egy tudós csillagásztól még évekkel ezelőtt. Ezt az állítását arra alapozta, hogy a Nap közelsége miatt előbb-utóbb az élhetetlenségig felmelegszik és az ózon lyuk nem lesz képes addigra majd megvédeni attól, hogy mint egy grillcsirke pirosra süljön. De ezt már én teszem hozzá. Aztán már nincs az a szorgos Gaia, aki megfelelő hűtőfürdőt csináljon neki. Hamuvá ég. Nyilvánvalóan rengeteg idő ez, de még akkor is születni fognak. Mi, emberek, pedig szisztematikusan rongyoljuk el a védőréteget. Halálra vagyunk ítélve, a döntésünkkel pedig halálra ítélünk. Zárom is soraimat. Minden bizonnyal az internet is elég, hitvallásunk a hurrá-pesszimizmus, fölösleges is lesz beszerezni az antikváriumból a régen vágyott könyveket, előjegyeztetni már nem is érdemes.
De pillantsunk csak a kezünkre, lábunkra, szemünkre, fülünkre, és végül a szánkra, agyunkra, szellemünkre, izmainkra, általában a zsigereinkre gondolva töröljük az első bekezdést.
Mit tudnak az imént felsorolt emberi tagok? Nem jó, kérdezem máshogy. Mire képesek az imént felsorolt emberi tagok? Ezt persze embere válogatja. De ha hihetek a szememnek, akkor azt hiszem bizonyos törvényeken is átlépve, akár mindenre. A törvények lényüknél fogva megcáfolhatatlanok. Gondolok itt természetesen a természettudományos törvényekre. Na már most az ilyesféle törvényeket cáfolták meg, tagadták arcon, röhögték ki, és gyalulták le a legitimitás pástjáról a látott élményeim. Cirkuszban jártam. Kisharsányban. A szabadban.
Gyerekkoromban, - gondolom, ezzel nem vagyok egyedül -, féltem a cirkuszosoktól. A bohócoktól főként, azt hiszem, ennek a fóbiának van is valamilyen tudományos terminusa. De csak az elmúlt nap után jöttem rá, hogy mi bántott engem hosszú éveken át ennyire a külvárosi, vagy kisvárosi társulatoknál. Az állatok kora. Agg, nem is, öreg állatokkal ugráltatták le a szaltókat, egyensúlyoztatták a labdákat. Én magam nyolc évem körül az előadás után hátramentem, a függöny mögé néztem és láttam, hogy egy pszichéjében megsérült maki, idegességében, a feje egy részen kivakarta a szőrt. Öreg maki volt és elég haszontalan szórakoztatónak. Ennek megfelelően folytatva a sort, a fellépők is elég idősek voltak. Az egésznek volt valami kellemetlen meghaladottság szaga.
Akkor még nem ismertem a legfrissebb cirkuszi formát, az újcirkuszt. Most már ismerem és akarom. Nyomon követhetetlenül lopták be magukat a nézőtömeg szívébe és érzékeibe a Katlanon fellépő holland cirkuszosok. A karok a lábak, az izmok, minden, amit említettem feszültek. Ahogyan az idegszálak is. Pattanásig. Illetve volt, aki hangosan szörnyülködött. Főleg nők. Gondolom gyermekeik arcát látták maguk előtt, ahogy kérik őket, hogy vegyék már le a fáról, vagy a mászókáról. Tisztes asszonyok és anyák féltették a több tíz méteres állványon akrobatázókat. A produkció maga volt az erő és a furfang . A szemfényvesztéshez igazán értenek a Cirque du Platzak művészei. No, meg a zenéhez. Pimaszul tudják húzni, fújni.
És ne szépítsük, színházat csinálnak. Jóféle dramaturgiai érzékük van, amit gondosan fel is használnak kiüríthetetlen fantáziájuk és olyan izmaik segítségével, amelyeknek létezéséről még csak fogalmunk sem lehet. Számomra ilyen volt például az üvegek száján végiglépkedő akrobata egyik izma a lábfejen, vagy az az izomcsoport, ami ahhoz kell, hogy megtartsa magát egy zuhanó nylon csíkon a művésznő. Hajmeresztő”igenek” a teremtés mellett.
És még csak akkor kezdődött az igazi csoda. A nyaktörő mutatványokat ugyanolyan elszántan, még ha kicsinyített artista mozdulatokkal is, de a gyerekek folytatták. Belakva és átlényegítve a játszótéri mászóka puszta vasát, egy valódi szenzációóóóóó!!! helyszínévé . Apró, de fontos „igenek”. És előttük a porond.
Nem sokkal messzebb hangolt újra a Brother Kawa. Akkora zenebonát rittyentettek ketten a kisharsányi nagyszínpadon, hogy csak kapkodtuk a fülünket. Valahogy a vérereikben a megmutatás örömteli kényszere munkál. Hangszerek teljes armadáját akár egyszerre felhasználva delejezték meg a közönséget, aki nem bánta, hogy nem a maga ura a koncerten, hanem marionette, zenéjük ritmusára. Majd elosztogatták az összes képeslapot és plakátot, ami náluk volt. Nagyon meglepő, hogy csak úgy. Apró „igen” a teremtés mellett.
Az esti koncerten a Wombo és a Besh o droM játszottak. Az ott megszülető virtuozitás ismét elgondolkodtatott, hogy milyen lény is az ember. És újabb „igent” helyeztem el a teremtés mellett, amikor láttam a darbukán, kannán - illetve nem láttam, mert olyan gyorsan pörgette - Pettik Ádám kezét. Ilyen kezek is teremnek. Nem változtatok az álláspontomon. Továbbra is kitartok amellett, hogy bár valóban a Földgolyó, mi tagadás, egyre rozsdásabb tengelye döcög a forgáskor, de az ember, aki belakja, kényelmetlen tény, de utánozhatatlan.
Népnevelő jelleggel végül álljon itt egy törekvés. A közhangulatot és közízlést bizony formálni kell. És ha ilyen zenék, produkciók, előadások árasztják el a tömegeket, ilyen Katlan-félék, akkor kezdi el majd beérni önmagát a teremtés. Én optimista vagyok. Itt vagyok…!
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu