Hirtelen ocsúdva az üresre
A levegőben pedig valami olyan oldottság, ami csak akkor lehetséges, amikor egy családi asztalnál a közös vacsoránál, jó háziasan föl van vágva a paradicsom, egy nagy tálba halmozva, amiből mindenki vesz és tudják, hogy aznapra már nem várható harag. - Dudás Demeter bejegyzését olvashatják az Ördögkatlan Fesztivál szombati napjáról.
Magányos, száraz párakapuk. Lehűlt a levegő, szükségszerűen kikapcsolták őket.
A levegőben pedig valami olyan oldottság, ami csak akkor lehetséges, amikor egy családi asztalnál a közös vacsoránál, jó háziasan föl van vágva a paradicsom, egy nagy tálba halmozva, amiből mindenki vesz és tudják, hogy aznapra már nem várható harag. Ha lett is volna, elszállt, mindenki fáradt, kint enyhül a meleg, nem ad okot az időjárás az ingerültségre. Lassan pedig, ki-ki a maga könyvével ágyba megy, olvas kicsit, aztán belezuhan, szó szoros értelemben véve a maga álmába. Az is lehet, hogy nem álmodik semmit, akkor reggelre az izmai a régiek lesznek, ruganyosak, és hevesek, a hátából a csomók eltűnnek, jó, langyos kelt tésztává válnak a letapadt részek.
Ez egy jó állapot, egy vágyott állapot. Egy, a hétköznapokban kergetett állapot, de olyan ritka. Ahogy mondják, ilyenek a sikerült esték. Volt színház, lesz koncert, már úgy veszem elő a tárcámból a kis szoba kulcsát, ahova hajnalban aludni mentem, mintha a saját lakásomét csörgetném. Úgy köszönök azoknak a tekinteteknek, akik a pár nap kiszakítottságban, különös viszonyítási rendszerben velem együtt haladtak, ahogy a közös paradicsomos tálnál viselkedünk, tehát otthonosan. Hogy előre-e, vagy éppen csak helyben állva haladtunk, részletkérdés. A haladás, gondolom, nem csak helyváltoztatás. Viszont erősen az idő függvénye. Mert elhaladt ez a fesztivál. Elhalni nem hagyom.
Árokpart. A langyos nem lehet jó szó, mégis nem tudom a hőfokot megfelelően körülírni. Azt hiszem csak úgy jó. Megállapítom, szemtelen tény, de itt a bor gyümölcsből készül. Szőlőből. Igyekszem magamat erre emlékeztetni, ha Budapesten fröccsöt kérek. A számban pedig óhatatlanul megindul majd az összehasonlító analizátor. Előző napon bográcsban kaptuk a paradicsomos húsgombócot. Őrült ötlet, de azt hiszem az „évad” legjobbja. Ha most kikelne a nagy íz-szellem és magával ráncigálná, teszem azt a hosszú, föld alatti évek alatt emberesen megéhezett Krúdy Gyulát, az az ominózus bográcsnyi paradicsomos húsgombóc (akárhányszor leírom még szívesen) a tollhegyén tűnne el, egyenesen bele egy „vadonatúj” Krúdy-novellába. Ki tudja, talán majd én felidézem az ízét, betűkben. Innen köszöni a szájpadlásom, gyomrom, és a lelkem. A székelykáposzta is pont úgy volt eltalálva, ahogyan az együtt-rottyanás, a válogatott hús, zöldség és a tapasztalt fakanál csapatjátékától kitelik. Eszem jó ízzel, de sürgetem is magam. Nem akarok lemaradni az utolsó nagy lélegzetvételről. Még megemlékezem a már említett mesterről és egy kiskrúdyt kérek a pincészetben. Elmagyarázom, miért hívom így a négyazegyhez arányt. A kilencazegyhez kisöccse. Tetszik a kocsmárosnak. Ismeri Krúdyt, de hogy ez volt kedvenc „üdítője”, arról én világosítom föl. Kiiszom komótosan.
Torzít a zene, talán a hangosítás most először zavar egy kicsit. Üvölti a fülembe a hangszóró, hogy „mindjárt elnémulok!!” Pedig a Kiscsillag hozza az elvárt záró tomboldát. Nem tagadom, kóválygok. De közel sem a rozétól. Attól a sok embertől, akik közül nagyon sokat ismerek és szeretek is már. Kis, meghitt beszélgetések, egy tétovább ugra-bugra a Wombóra, aztán gyorsan búcsúzom. Nem élvezem ki az utolsó pillanatig a Katlan édesbús estéjét, meg a még meleg betont a sportpályán. Menekülök, mert ez most nagyon jó volt és most egy darabig ugyanilyen jó nem lesz. Olyan sokan, külön kis táborokban, intenek, integetnek, hogy maradjak. Nem, mindent köszi gyerekek, de én most megyek.
Pakolok, visszaadom a kulcsot, egy nagy köszönés, séta. És ahogy visszaérek a focipályához vezető útra, csak a csönd. Pedig tart még valami gitáros, asztalcsapkodós, vérbeli mulatás. A helyi fiúk ünneplik a szombat estéjüket. De nekem ahhoz már nincs közöm. Üres az út, üres a fülem, egyre üresebbek a pultok. Ami még tartott két-három órája, a Katlan ütőerén, a nagyharsányi hídnál, az árokparton, szelídül. Bontanak. Haza mennek a legények. Egyre üresebb a táj és egyre világosabb az ég. Na, majd csak fölidézek mindent. Visszatér az emlékezetem. Most védekezésből csak utazom a villányi vicinálison, Pécsre. Csak utazom, nem nosztalgiázom. Elég lesz majd ha írni kezdek.
Dudás Demeter
Magányos, száraz párakapuk. Lehűlt a levegő, szükségszerűen kikapcsolták őket.
A levegőben pedig valami olyan oldottság, ami csak akkor lehetséges, amikor egy családi asztalnál a közös vacsoránál, jó háziasan föl van vágva a paradicsom, egy nagy tálba halmozva, amiből mindenki vesz és tudják, hogy aznapra már nem várható harag. Ha lett is volna, elszállt, mindenki fáradt, kint enyhül a meleg, nem ad okot az időjárás az ingerültségre. Lassan pedig, ki-ki a maga könyvével ágyba megy, olvas kicsit, aztán belezuhan, szó szoros értelemben véve a maga álmába. Az is lehet, hogy nem álmodik semmit, akkor reggelre az izmai a régiek lesznek, ruganyosak, és hevesek, a hátából a csomók eltűnnek, jó, langyos kelt tésztává válnak a letapadt részek.
Ez egy jó állapot, egy vágyott állapot. Egy, a hétköznapokban kergetett állapot, de olyan ritka. Ahogy mondják, ilyenek a sikerült esték. Volt színház, lesz koncert, már úgy veszem elő a tárcámból a kis szoba kulcsát, ahova hajnalban aludni mentem, mintha a saját lakásomét csörgetném. Úgy köszönök azoknak a tekinteteknek, akik a pár nap kiszakítottságban, különös viszonyítási rendszerben velem együtt haladtak, ahogy a közös paradicsomos tálnál viselkedünk, tehát otthonosan. Hogy előre-e, vagy éppen csak helyben állva haladtunk, részletkérdés. A haladás, gondolom, nem csak helyváltoztatás. Viszont erősen az idő függvénye. Mert elhaladt ez a fesztivál. Elhalni nem hagyom.
Árokpart. A langyos nem lehet jó szó, mégis nem tudom a hőfokot megfelelően körülírni. Azt hiszem csak úgy jó. Megállapítom, szemtelen tény, de itt a bor gyümölcsből készül. Szőlőből. Igyekszem magamat erre emlékeztetni, ha Budapesten fröccsöt kérek. A számban pedig óhatatlanul megindul majd az összehasonlító analizátor. Előző napon bográcsban kaptuk a paradicsomos húsgombócot. Őrült ötlet, de azt hiszem az „évad” legjobbja. Ha most kikelne a nagy íz-szellem és magával ráncigálná, teszem azt a hosszú, föld alatti évek alatt emberesen megéhezett Krúdy Gyulát, az az ominózus bográcsnyi paradicsomos húsgombóc (akárhányszor leírom még szívesen) a tollhegyén tűnne el, egyenesen bele egy „vadonatúj” Krúdy-novellába. Ki tudja, talán majd én felidézem az ízét, betűkben. Innen köszöni a szájpadlásom, gyomrom, és a lelkem. A székelykáposzta is pont úgy volt eltalálva, ahogyan az együtt-rottyanás, a válogatott hús, zöldség és a tapasztalt fakanál csapatjátékától kitelik. Eszem jó ízzel, de sürgetem is magam. Nem akarok lemaradni az utolsó nagy lélegzetvételről. Még megemlékezem a már említett mesterről és egy kiskrúdyt kérek a pincészetben. Elmagyarázom, miért hívom így a négyazegyhez arányt. A kilencazegyhez kisöccse. Tetszik a kocsmárosnak. Ismeri Krúdyt, de hogy ez volt kedvenc „üdítője”, arról én világosítom föl. Kiiszom komótosan.
Torzít a zene, talán a hangosítás most először zavar egy kicsit. Üvölti a fülembe a hangszóró, hogy „mindjárt elnémulok!!” Pedig a Kiscsillag hozza az elvárt záró tomboldát. Nem tagadom, kóválygok. De közel sem a rozétól. Attól a sok embertől, akik közül nagyon sokat ismerek és szeretek is már. Kis, meghitt beszélgetések, egy tétovább ugra-bugra a Wombóra, aztán gyorsan búcsúzom. Nem élvezem ki az utolsó pillanatig a Katlan édesbús estéjét, meg a még meleg betont a sportpályán. Menekülök, mert ez most nagyon jó volt és most egy darabig ugyanilyen jó nem lesz. Olyan sokan, külön kis táborokban, intenek, integetnek, hogy maradjak. Nem, mindent köszi gyerekek, de én most megyek.
Pakolok, visszaadom a kulcsot, egy nagy köszönés, séta. És ahogy visszaérek a focipályához vezető útra, csak a csönd. Pedig tart még valami gitáros, asztalcsapkodós, vérbeli mulatás. A helyi fiúk ünneplik a szombat estéjüket. De nekem ahhoz már nincs közöm. Üres az út, üres a fülem, egyre üresebbek a pultok. Ami még tartott két-három órája, a Katlan ütőerén, a nagyharsányi hídnál, az árokparton, szelídül. Bontanak. Haza mennek a legények. Egyre üresebb a táj és egyre világosabb az ég. Na, majd csak fölidézek mindent. Visszatér az emlékezetem. Most védekezésből csak utazom a villányi vicinálison, Pécsre. Csak utazom, nem nosztalgiázom. Elég lesz majd ha írni kezdek.
Dudás Demeter