Bárdos Zoltán írja az idei Katlanról

SZERELMEM, AZ ÖRDÖGKAT-

lan idén sem lett hűtlen hozzám. (In memoriam EP, akit tavaly nagyon vártunk a fesztiválra – akkor még nem tudhattuk, miért kellett lemondania a részvételét…) Én holtomiglan-holtodiglan…

Elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy a hihetetlen választék miatt nagyon különböző programokat tud magának összeállítani minden katlanozó. Beszámolóm tehát vállaltan szubjektív – miközben biztos vagyok benne, hogy nagyon sokunkat ugyanazok az értékek hoznak ide vissza évről-évre.

Kezdem a változásokkal:

1. Palkonya sajnálatos és érthetetlen módon kiszállt. (A szóbeszéd szerint az új polgármester miatt – a régi sajnos nemrégiben meghalt.) Lányaimmal, barátaimmal (egyre többen) járunk az Ördögkatlanba, néhányan a 2.-tól fogva állandóan. Idén aggódva mentünk: ha nincs Palkonya, nem lesznek Nóra néniék sem nyitva? Első utunk hozzájuk vezetett: nagy megnyugvásunkra nyitva találtuk a Nóra portát, sőt a kiszolgálásban még új erőket is bevetettek! Ennek örömére minden kedvencemet kértem: zserbót, bodzaszörpöt és kávét. De a legfontosabb: a kedves mosolyokat most is megkaptuk, és nemcsak a hölgyektől, hanem az ifjabb kisegítőktől is.
   Megmaradt Palkonyán a Mokos pince, ami továbbra is a legnagyobb és legkulturáltabb játszóhely. Sőt fejlesztettek: vendégházat és kempinget is nyitottak. A Cifra udvar a hivatalos programon kívül továbbra is működött. A pincék kevésbé voltak nyitva, mint korábban. (Bár magam is kevesebbet jártam Palkonyán, hogy ezt biztosan megítéljem.)
   A korábbi években gyakran kezdtem a napot a palkonyai templomban 11-kor vagy délben kezdődő komolyzenei hangversenyekkel – ezek most nagyon hiányoztak. (Bár néhány volt a nagyharsányi ill. kisharsányi templomban.)
2. Villánykövesd szállt be Palkonya helyett. Faluház helyett faluház, ahová most nem jutottam el. (Rosszabb nem lehet, mint a palkonyai, ahol többnyire fulladoztunk a levegőtlenség és a forróság miatt – bár így is igen emlékezetes színházi előadásokat láttunk ott.) A palkonyai Malom-parkot is egy park váltotta a patakparton; még a koncertek is egy ugyanolyan színpadon (ugyanazon?) zajlottak. És átköltözött a Pécsi Bölcsész Udvar is. Ami egyértelmű nyereség: itt sokkal több pince nyitott ki a fesztivál örömére. Nagy előny, hogy itt az országút mentén hosszan elnyúlva található jó részük.
3. A fesztivál történetének eddigi legnagyobb vesztesége a Mediawave sok-sok műhelyének távozása. A 2. Ördögkatlan óta volt itt Hartyándi Jenő népes, sok-sok együttléten kovácsolódott csapata, Bérczes László felkérésére. Ők töltötték meg nyüzsgő élettel Kisharsányt és (a 4. Katlan óta) a Kovács udvarházat. Miattuk volt számomra a Kovács udvarház a fesztivál legfontosabb színhelye, itt éltem át a legnagyobb bulikat, miattuk vállaltam gyakran az éjszakai/hajnali egyórás sétát „haza”, Nagyharsányba a mezőn át, földúton bukdácsolva, később a bicikliúton bandukolva. (Jenő ehelyett egy „anti-fesztivált” hozott létre Somogyfajszon, ahol nincs „közönség”, mindenki csinál valamit. Gót oktatva volt szerencsém ott lenni a „Nyári Berek” címmel meghirdetett együttléten, aminek mottója „lassú víz…” volt. A már ismerteken túl rengeteg csodálatos, értékes embert ismertem meg ott is – egyáltalán: fantasztikus élmény volt az a hét is! Az is megérne egy misét, de most nem arról szeretnék beszámolni…)
   A Caminus néven meghirdetett program ambíciója a programfüzet szerint valami hasonló lett volna, főleg színházi műhelyek részvételével. Első este oda siettem a Kovács udvarházba, hogy lássam, mi jön be ebből. Nagyon keveset érzékeltem. A „Harmadik figyelmeztetés” nevű színészzenekar fellépése pedig egyenesen siralmas volt számomra (2). Gyerekkorom nyúlós slágereit játszották elsősorban, némileg karikírozva, de nekem így is fájt…
   A második estén a Romungro Gipsy Banddel (5), pénteken, a negyedik estén a Womboval (5) nagyot buliztunk a Kovács udvarházban – ezek nyújtottak némi vigaszt. Lehet persze, hogy ha napközben több időt szánok az új projektek megismerésére, akkor pozitívabb lenne a képem. Egy dolgot biztosan sajnálok, hogy kihagytam: ismerőseim lelkesen meséltek arról, hogy börtönviselt emberekkel, a Börtönrádió munkatársaival lehet beszélgetni („élő könyvtár”).
   Legnagyobb szívfájdalmamra az avantgárd dzsessz teljesen kiveszett nemcsak a Kovács udvarházból, hanem az egész fesztiválról.
4. Határozottan többen voltunk. Első este kifejezetten ijesztő volt a tömeg Nagyharsányban, féltem is az elkapolcsosodástól… De a kezdő estén szinte mindenki a Quimbyre volt kíváncsi, később a sok-sok programon elég szépen eloszlott a nép. Bérczesék kezdettől azt mondják, hogy abbahagyják, ha nagy lesz a tömeg. Végig borotvaélen táncolnak, hiszen annyira jól csinálják, hogy mindnyájan újabb és újabb barátainkat, ismerőseinket csábítjuk ide. Most először éreztem, hogy közel lehetünk a veszélyes határhoz…

Jöjjenek a kiemelkedő események!
Tanárbetegség: osztályozni szoktam az Ördögkatlanban is…(Fentebb már el is kezdtem.) Idén három esemény érdemelt 5*-öst.

1. BÁRKA-ARKA
   A lengyel Teatr Osmiego Dnia, azaz a Nyolcadik Nap Színháza az Artus fiatal magyar színészeivel kiegészülve felejthetetlen utcaszínházi előadással lepett meg minket a nagyharsányi focipálya bejárata előtt. Érdemes előbb megnézni néhány képet:
   http://www.ordogkatlan.hu/2016/08/zeller-anna-kepei-barka-arka-eloadasrol.html
   Még csak hasonlót sem láttam eddig! A tűz iránti ősemberi-gyermeki rajongással sodródtunk a folyton mozgó bárka és a rohangáló szereplők között. A zene is a végletekig fokozta a szinte eksztatikus hatást. Úgy láttam, nem csak én, a sok száz néző mind le volt nyűgözve!
   
2. BARTÓK BÉLA: CONCERTO/HUNGARIAN STUDIO ORCHESTRA/DINYÉS DÁNIEL/HORVÁTH CSABA, FORTE TÁRSULAT – ősbemutató
   Negyedik éve, hogy Beremenden több ezer ember hever el a fűben, a csillagos ég alatt, hogy klasszikus zenét hallgasson. Az idei minden eddiginél különlegesebb volt. Horváth Csaba koreográfus már az előző években is elkápráztatott a „fizikai színházával”. A Concertora valamivel hagyományosabb koreográfiát alkotott. A 12 táncos fekete-fehér öltözéke a 12 fokú skálát juttatta eszembe, a 7 férfi és 5 nő a zongora fehér illetve fekete billentyűit – de persze lehet, hogy HCs azt mondaná: „gondolta a fene”. Mélyebb értelmezésbe, szakértelem híján, nem mennék bele. Ami mégis reveláció volt: a tánc hozzásegített ahhoz, hogy ezt a művet immár ugyanolyan klasszikusként hallgassam, mint Mozartot vagy Beethovent. Még nem ellenőriztem le más Bartók művekkel, de úgy érzem, ő most érkezett meg hozzám véglegesen.
   Említést érdemel a karmester, Dinyés Dániel is, aki régóta motorja a klasszikus zenei programoknak.
   Érdekes hátteret adott a természet az előadásnak: nyugat felől végig villámlott, de az esőt megúsztuk.
   Végül néhány kép az előadásról:
   http://www.ordogkatlan.hu/2016/08/a-lumnicernoverekhu-kepei-concertorol.html
   
3. BOTH MIKLÓS UKRÁN UDAVARA
   Ha a Concerto a fénypontja volt az idei fesztiválnak, akkor ez az udvar 5 napon keresztül az állócsillaga. Szinte bármikor estél be az Ősi Portára, mindig szólt az ukránok többszólamú éneke. Számomra ez volt idén a legfontosabb esemény, sőt együttlét.
   Valamit mutatnak az alábbi képek a hangulatból:
   http://www.ordogkatlan.hu/2016/08/both-miklos-udvara-zeller-anna-kepei.html
   http://www.ordogkatlan.hu/2016/08/kepek-both-miklos-udvarabol.html
   Miki hatodik éve vezet zenei műhelyeket az Ördögkatlanban - öt éven keresztül a Kovács udvarházban, a Mediawave égisze alatt, idén először teljesen önállóan, és immáron Nagyharsányban. Zeneileg is izgalmas minden, amit csinál, de egyúttal társadalmi tett is! Négy éven keresztül nagyrészt cigány fiatalokkal rakott össze remek műsorokat. Zárókoncertjeik mindig a fesztivál legfontosabb eseményei voltak, a három évvel ezelőtti a nyolc fesztiválom legfelejthetetlenebb élménye volt mind a mai napig. Tavaly Tibetből elhozott a Mediawave egy tucatnyi nási nemzetiségű zenészt, akikkel Miki már Kínában is muzsikált. Ők önmagukban is fantasztikus, új világot villantottak fel számunkra – nem csak zenéltek, főztek is nekünk! Az pedig egészen frenetikus volt, amikor a násik a magyarokkal, köztük cigányokkal zenéltek együtt!
   Tavaly vetített nekünk Miki két próba közt az ukrajnai zenekutató útjairól: már ezektől a felvételektől felállt a szőr a hátunkon. Idén pedig elhozott ebbe az udvarba kb. 15 ukránt, nagyrészt falusi néniket, de voltak a csapatban képzett, városi zenészek is, sőt egy népzenekutató is, akit a facebookon keresett meg Miki.
   Minden nap volt ebben az udvarban 11 órától kézműveskedés, 14 órától beszélgetés (ez is énekléssel fűszerezve), 16 órától ukrán-magyar zenei műhely, 18.30-tól ukrán vacsora, 19.30-tól ukrán táncház. A vacsorák tósztokkal, éneklésekkel voltak fűszerezve – de ezt csak másoktól tudom, ezekről valahogy más programok miatt minden nap lemaradtam. Utolsó este a finom ételből ugyan kaptam még, de a lényegről lekéstem.
   Ki nem hagytam volna viszont a zárókoncertet! A jó nagy udvart 3-400 ember töltötte meg. Látszott, hogy sokan betértek már az öt nap alatt, és mindenki jól érezte magát. Az elején balladákat énekeltek az ukránok, a szövegeket Babiczky Tibor remek műfordításában kivetítőről olvashattuk. Aztán bekapcsolódott Miki is a gitárjával és két magyar zenésztársával. Csodálatos este volt!
   „Mellesleg” az utolsó délelőttön a Narancsligetben Miki volt Veiszer Alinda beszélgetőtársa. Ott is ő vonzotta a legnagyobb tömeget Alinda szerint. No, és természetesen ott is remekül helytállt. Mély gondolatok, jó humorral előadott történetek, minden, ami egy egyórás beszélgetéshez kell.
   Azt kell mondanom, hogy nem ismerek ma pozitívabb embert kis hazánkban Both Miklósnál!
   
   
   Zenei események
   
   Szerdán, a második napon a Narancsligetben belehallgattam a francia Le Skeleton Bandbe, mert többen dicsérték őket (a Quimby után játszottak a Nagyszínpadon). Én viszont hamar eluntam (3), inkább átstoppoltam Kisharsányba meghallgatni az írók és költők alkotta Rájátszás zenekart – ők az előző években valahogy mindig kimaradtak. Elképesztő tömeg fogadott a Teleki Kertben felállított színpadnál! „Szívemhez szorítom” c. új albumukat ígérte a műsorfüzet. Szokásomhoz híven előrefurakodtam a tömegben, hogy közelről lássam a színpadot. Számomra szinte minden dal új volt (kivéve az „Ezt is elviszem magammal”-t), a körülöttem állók viszont szinte mindent együtt fújtak a zenekarral. És nem csak a szövegek voltak jók, a zenéket is élveztem – és jól is muzsikáltak! (5) (Ezután a Kovács udvarházba mentem, hogy sokadszor táncolhassak a Romungro Gipsy Band vérpezsdítő muzsikájára, de erről már írtam korábban.)
   
   Külön kell írnom a Womboról. Ötödik éve elmaradhatatlan vendégeink, lassan barátaink ezek az őrült franciák! Elementáris erejű, nehezen besorolható muzsikájukkal mindennap elvarázsolják a közönséget. De ők is együtt élvezik velünk a fesztivált. A baritonszaxofonossal tavaly együtt stoppoltam. Csütörtök éjjel, amikor a Nagyszínpadhoz értem, a PASO játszott még néhány ráadást – a Womboból többen ott ugráltak a tömegben, az énekesnő már mint kedves ismerőst, puszival köszöntött, miközben 13 éves kölykök hada rajongta körbe, 15 éves lányok szelfiztek vele. A fent már említett pénteki koncertjükön a Kovács udvarházban 11-től fél 2-ig megállás nélkül muzsikáltak, és szinte mindenkit táncra perdítettek. A Narancsligetben a megnyitó előtt már hagyományosan ők fogadnak minket kb. félórás bemelegítő koncerttel. Itt említem meg, hogy számomra ez volt az eddigi legjobb megnyitó, több megható momentummal, melyek közül az volt a legmeghatóbb, amikor Cseh Tamás emlékére eljátszották a „Csönden vagyok”-ot, mi pedig velük énekeltük az előre kiosztott lapokról. Nekem folytak a könnyeim, de nem hiszem, hogy egyedül voltam… Ekkor végérvényesen a szívembe zártam ezt a nagyszerű csapatot!
   
   Csütörtökön egyébként az ukránokon kívül nem volt számottevő zenei élményem. Pénteken Villánykövesden előbb Miquéu Montanaro és a gyönyörű Éléonore Weill játszott duóban (Duó Lúm), finom, szép muzsikákat (5). Montanaro egyébként tavalyelőtt a Kovács udvarházban vezetett zenei műhelyt, idén ez is áttevődött Nagyharsányba – a Narancsligetben többször belehallgattam a próbáikba (Éléonore abban is részt vett), a zárókoncertjük sajnos nem fért most bele a programomba.
   Montanaroék után Lajkó Félix következett a villánykövesdi színpadon. Most jöttem c. lemezének bemutatóján örök társa, Brasnyó Antal brácsázott, új bőgőse Szabó Csobán Gergő (őt a Buda Folk Bandből ismerem). Három énekesnő is szerepelt: Csizmadia Anna, Palya Bea és Tintér Gabriella. Utóbbit most hallottam először, hihetetlen erejű hangja van, messze az ő éneklése tetszett a legjobban. Amikor a Concerto miatt el kellett indulnunk, vendégként Porteleki László is beszállt hegedülni. Félix egyébként hozta a mindig megbízható, magas színvonalat (5). Tudom, sokan unják, némelyek ki nem állhatják, én továbbra is szeretem a muzsikáját. Kár, hogy el kellett mennünk. Fényképek tanúsága szerint Poros még énekelt is, illetve a három lány együtt is énekelt a végén.
   (Ezen az estén volt még a Concerto után a kisharsányi Wombo koncert.)
   
   Szombat délután a Mokos teraszán (táncszínház után) gitáros szólókoncerteket hallgattam. Az elsőt, a Duke Bluebeard művésznevűt csak félig hallottam, elég gyengécske volt (2). Upor András bluesistát egyszer már hallottam Bp.-en, zárt térben igen hatásos volt a szenvedélyes gitározása és éneklése. A nyitó estén a nagyharsányi Árokparton a nyüzsgő tömegben sajnos elveszett, ott csak kicsit hallgattam bele. Itt a teraszon, csendes és szűk körű közönséggel már jobban hatott (4), de közel sem úgy, ahogyan zárt térben. Még jobban vártam András unokatestvérét, a gyönyörű hangú Barna Margitot. (Őt már kétszer is hallottam korábban.) Most sem okozott csalódást (5). Nagyrészt saját szerzeményeket énekel akusztikus gitárkíséretével, angolul. Amit viszont legjobban szeretek tőle, az három magyar népdal sajátos feldolgozása:
   https://www.youtube.com/watch?v=uozrWe2e9LE
   Este következett az ukránok zárókoncertje, amiről már írtam. Miután Both Mikivel kiértékeltük a remekül sikerült estét illetve 5 napot, lementem a focipályára, a záró este nyüzsgésébe. A Kiscsillag zárt, mint mindig, de nekem csak háttért jelentettek, mint többnyire…, inkább beszélgettem kedves ismerősökkel. Azt terveztem, hogy a hagyományt követve pirkadatig a Womboval mulatok a „Nappali kemping bár & afterliget”-ben (brrr). Aztán ott is inkább beszélgettem. Majd elfáradtam, és 4 előtt hazaindultam a szállásra. (Eddig mindig a focipályán sátraztunk, idén először a társaság néhány tagja kivett egy házat a Villány felé vezető utcán, mi többiek pedig annak az udvarán sátraztunk. Így több mint húszan voltunk együtt, bejött, hogy kicsit nyugisabb volt az éjszaka, de valamelyest hiányzott a Nagyszínpad körüli nyüzsgés.)
   
   Végül szólok még a kihagyott, de nagyon vágyott kedvencekről: Parno Graszt, Ferenczi György és a Rackajam, Besh O Drom, Soharóza. Legjobban a legutóbbit sajnálom – a többieket volt/van alkalmam elég sokszor hallani.
   
   
   Színház/tánc/cirkusz
   
   Idén viszonylag kevesebb színházat néztem, pedig az Ördögkatlan talán abban a legerősebb. A hagyományos színházat különben sem bírom, de az a Katlanban amúgy is kevés szokott lenni.
   A Parti Nagy Lajos által átírt Don Quijote a Mokos Pincészet színháztermében, a Nézőművészeti Kft. előadásában zajlott. A Mucsi-Scherer páros főszereplése miatt nagyon ígéretesnek tűnt. Lehet, hogy csak fáradt voltam, lehet, hogy még itt is túlzottan elfogyott a levegő a sok pluszban beengedett néző miatt, de folyamatosan küzdenem kellett a lecsukódó szemhéjaimmal… Viszont azt is tudom, hogy – ritka kivételtől eltekintve – lehetek bármilyen fáradt, amikor igazán nagy dolgok történnek, feszülten figyelek… Nem volt ugyan rossz, de ez most egy kicsit ripacskodásnak tűnt (4).
   Előző nap szerencsére láttam a Nézőművészeti Kft. másik előadását: Soha senkinek. Igen kényes témája a családon belüli gyermekmolesztálás. A kétszemélyes, igen feszes előadás után bő órán keresztül beszélgettünk a problémáról – akárcsak Scherer Péter korábbi darabjai után (A gyáva – drogos problematika; Vakság; Ady/Petőfi). Ki nem hagynám ezeket a beszélgetéseket, ezek a darabok így kerekek. Számomra ez az igazi színház, amely megérint, és én is bevonódok! (5)
   
   Kovács Gerzson Péter táncos-koreográfus volt idén a fesztivál egyik díszvendége (Both Miklós és Udvaros Dorottya mellett). Szerdán ő volt Alinda első beszélgetőtársa. Alinda kicsit elszúrta az indítást, kibeszélt olyan infót, amit KGP csak négyszemköztre szánt. Ettől végig kicsit tüskés maradt a beszélgetés. De így is sok érdekességet tudtunk meg sportoló indulásáról, a néptáncos múltról, a „folklórrendőrségről”, majd a kortárs táncra való áttéréséről. Látván a két előadását (Deja vu, Menetfény), az fogalmazódott meg a baráti körben, hogy mennyivel jobb lett volna a beszélgetés az előadások után. Engem mindkét ea. lebilincselt (5; 5), bár racionálisan keveset fogtam fel belőle. A barátok kifejezetten idegenkedtek. Volt szerencsém mindkét darab után beszélni a koreográfussal. Az első után azt mondta, hogy tanulunk valamennyit mindnyájan az iskolában a zenéről, a képzőművészetekről, az irodalomról, de a mozgásról semmit. Pedig annak is megvan a maga nyelvezete, amit tanulni kell. Csak miután elváltunk, jutott eszembe, hogy a kortárs táncdarabok után is érdemes lenne olyan beszélgetéseket csinálni, amilyeneket Schererék csinálnak. Amikor a második darab után találkoztunk, felvetettem neki az ötletet. azt mondta, a táncosok teljesen használhatatlanok egy ilyen előadás után, de a koreográfussal miért ne, ha van rá igény. Én biztos vagyok benne, hogy egy délutáni ea. után 20-30 ember szíves ott maradna. (Egy éjszakai után persze nem…) Remek francia példáról mesélt, egy tartomány régóta zajló iskolai programjáról, amely értő közönséget nevel ki a tánc számára. Amihez persze pénz kell, azaz kultúrapártoló politikusok.
   A négy táncos mindkét darabban óriásit nyújtott! 60 ill. 70 perces, állandóan pörgő koreográfiákat hibátlanul végigcsinálni önmagában is óriási teljesítmény! A magasabb fiú mozgása különösen tetszett. (Sajnos a neveket nem sikerült beazonosítanom.) Mindkét darabhoz remekek voltak a zenék is.
   
   Jó ideje van minden évben „újcirkusz”, ez a lányaimmal mindig közös családi program. Remek élményeink vannak a korábbi évekből. Az idei argentinok sem voltak rosszak, de meg sem közelítették a korábbiakat (4). (A legelső, francia Galapiat a legemlékezetesebb.) Manoamano volt az első páros neve, a táncosnőé pedig Muruya. Mindenki igyekszik bevonni a közönséget is. Érdekes véletlen volt, hogy Muruya 3 „áldozata” közül 2 a mi társaságunkból került ki…
   
   A már-már gumicsontot nem szeretném itt is rágni: az embertelen sorban állás, sőt már kint alvás a színházjegyekért a fesztivál leggyengébb pontja. Vannak ötleteim, amiket a szervezőknek meg is írtam. A problémát pontosan ismerik, és meg is akarják oldani. Ámen!
   
   
   A kiállításokra mindig kevesebb energiám maradt. Idén legalább a Narancsligetben megnéztem majdnem mindent. Pittmann Zsófi falvédőit a netről már ismertem, de jó volt őket élőben is látni (5). Déri Miklós roma értelmiségiekről készített páros portréi a sztereotípiák ellen küzdenek (5), ezek sem voltak már ismeretlenek. Varga-Járó Ilona maszkjai kevésbé fogtak meg (3). Annál inkább a „Saul fia” szereplőiről készült portrék (5).
   Both Miklós udvarában is remek fotókat lehetett látni, részben tőle, részben róla, továbbá Végh László Kárpátaljáról állított ki képeket (5).
   
   
   Idén igyekeztem kevésbé rohanósra venni a tempót, ebben a legfontosabb tényező az volt, hogy szerettem volna minél több időt tölteni az ukránokkal. Legnagyobb hiányérzetem amiatt van, hogy a gyönyörű Vylyan teraszra idén egyáltalán nem jutottam el. Így az irodalom, fájdalom, de teljesen kimaradt. Pedig főleg a szombati programra (Röhrig Géza, Kemény család, slam poetry) nagyon kíváncsi lettem volna. De nagyon jókat hallottam a belső elhárításról folytatott, három részes beszélgetéssorozatról is.
   Több éves szünet után újra voltak programok, főleg színházi előadások a másik nagyon szép helyszínen, a Szoborparkban is – sajnos ide sem jutottam el.
   
   Nagy pozitívum a programfüzetben a napi bontás.
   
   Legvégül szeretnék szólni a legfontosabbról, az emberi kapcsolatokról. Alinda a Both Mikivel folytatandó beszélgetés elején megkérdezte a közönséget, miért szeretünk az Ördögkatlanba járni. Sokféle válasz elhangzott, én azt mondtam, hogy a minőségi program minőségi közönséget vonz, itt mindenki sokkal nyitottabb, kedvesebb, segítőkészebb. (Csak utóbb teszem hozzá: mintha nem is ebben az országban lennénk…)
   Rengeteg kedves emberrel ismerkedtem már itt meg. Sokan visszajárók, örömmel üdvözöljük egymást. De van, akit csak látásból ismerek. A stoppolás számomra az egyik legjobb ismerkedési forma. (Idén egyetlenegyszer ültem fel a katlanbuszra…) De bárhol nagyon könnyű szóba elegyedni, ha kölcsönös a rokonszenv. Legtöbbekkel azonnal, a sokkal fiatalabbakkal némi biztatás után könnyen megy a tegeződés is.
   Elmesélem a legszebb idei történetemet: Említettem, hogy a Concerto alatt már folyamatosan villámlott. (Napközben többektől hallottam, hogy a meteorológia éjjelre nagy vihart jósol.) A Concerto után a Wombóra táncoltam a Kovács udvarházban többekkel. (Itt még szívesen nyitnék egy alfejezetet, de visszafogom magam…) Fél 2-kor véget ért a móka, mentem a büfé felé, amikor megláttam a gyönyörű A.-t, akit két éve, Both Miki workshopján ismertem meg. Örömmel üdvözöltük egymást. Barátnőjével, a nagyon kedves és szintén bájos I.-vel volt. Pillanatok alatt nagyon mély beszélgetésbe merültünk. Már a Wombo alatt esett pár szem eső, ekkorra pedig egyre hűvösebb szél kezdett fújni. Amikor ¾ 4 körül elhatároztam, hogy elindulok a bicikliúton Nagyharsányba, elég nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan kitör az égi háború. Nem vagyok ijedős, pár hete a Bükkben is alsónadrágig eláztam túrázás közben. I. azonban, akit bő két órája ismertem, és az asztalnál ülve olykor már le-leragadt a szeme, I. tehát azt mondta, nem engedi, hogy gyalog menjek ebben az időben, ő hazavisz autóval. Kicsit ellenkeztem, hogy biztosan nem fog-e elaludni, meg ugye, ivott is. Egy ideje már nem ivott, nem lesz semmi baj, mondta, és A. is elkíséri, aki segít ébren maradnia. Beleegyeztem hát. Elmentünk a szállásukra az autóért, 4 után kicsivel otthon is voltam. A vihar pedig igen hamar kitört, órákig zuhogott.
   Soha nem felejtem el azt az aggódó kedvességet és áldozatkészséget, I.!!!
   
   Budapest, 2016. aug. 18-20.
   
   Bárdos Zoltán