avagy hogyan bánjunk a történelmi traumáinkkal?
A huszadik századi magyar történelem bőven gondoskodott arról, hogy az itt élők megtapasztalhassák, milyen az, amikor egy nagyobb embercsoportot valamilyen súlyos trauma ér. Megélhették – és ha szerencséjük volt, túlélték -, milyen az, amikor nem önszántukból egy másik ország polgáraivá és egy hátrányos helyzetű kisebbség tagjaivá válnak, milyen az, amikor kirekesztik és a kiirtandók listájára teszik őket, vagy épp milyen osztályellenségnek lenni. Magyarországon nehéz volna olyan embert találni, akinek a családját ne érintette volna egy vagy több a felsorolt traumák közül, és mint másod- vagy harmadgenerációs „örökös” valamilyen formában ne szenvedte volna, ne szenvedné meg a következményeket. A dolgot csak súlyosbítja, hogy a normálisnál – persze kérdés, mi a normális? – erősebb a késztetés bennünk, hogy saját traumáinkat megversenyeztessük más csoportok traumáival, és bebizonyítsuk, hogy mi szenvedtünk többet. A traumák efféle megversenyeztetése viszont nem igazán csökkenti az egyes társadalmi csoportok közötti távolságot, viszont alaposan megnehezíti, hogy valaha is létre jöhessen egy egészséges(ebb) nemzeti összetartozás érzés illetve tudat. Ráadásul mindig akadnak olyan politikusok, akik visszaélnek a folyamatosan újratermelődő megosztottságból adódó lehetőségekkel. A Vylyanon folytatandó beszélgetések tehát a történelmi traumákról, azok utóéletéről, e furcsa versenyről és leginkább arról szólnak majd, nem volna-e jobb, ha a másikat nem legyőzni, hanem meghallgatni és megérteni akarnánk.
A beszélgetések résztvevői:
Ablonczy Balázs, történész
Síklaki István szociálpszichológus
Zoltán Gábor, író
(videóról) Fahidi Éva, az Anima Rerum című könyv írója
Ablonczy Balázzsal arról beszélgetek majd, hogy noha Trianon lassan száz éve történt, máig nem sikerült feldolgozni, „nem került a helyére”, és a közbeszédben még mindig a szélsőséges vagy-vagyok dominálnak. Megváltoztatható-e ez? Ha nem, miért nem? Ha igen, hogyan?
Síklaki István, szociálpszichológust – egyebek közt – arról kérdezem majd, hogyan használják a csoportok identitásképző elemként a traumáikat és kikerülhető-e, hogy ezek az identitáselemek mint a másiktól való megkülönböztetés eszközei egymással versengjenek.
Fahidi Éva az élő bizonyíték rá, hogy a meghallgatni és megérteni a másik traumáját igenis reális lehetőség. Az persze más kérdés, hogy ehhez egyelőre olyan különleges képességekre van szükség, mit amilyenekkel Éva rendelkezik.
Zoltán Gábor Orgia és Szomszéd című könyvei a nyilasok háború végi rémuralmával szembesítik az olvasót. Az író nem hiszi, hogy belátható időn belül az efféle bűnökért való felelősségvállalás is a magyar történelmi közemlékezet része lesz. A közgondolkodás mai állapotát látva, ezt a vélekedést nehéz volna cáfolni. Pedig milyen jó lenne hinni az ellenkezőjében!
