ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL

Palkonyán az utolsó nap utolsó faluházi programja a szentesi drámatagozatosok Négy premiere . Mind a négy évfolyam kiutazott a Katlanra, s egy három órán keresztül tartó, szünetekkel tarkított blokkban nézhettük végig a hosszabbra-rövidebbre alakított előadásaikat. Elsőre kihívásnak tűnhet a három óra, ám az idő gyorsan és könnyen repül, önfeledten belemerülünk a gimnazisták éleslátó kérdésfeltevéseinek dinamikusságába, az őszinte válaszokra való törekvés erőfeszítéseibe. Különös, mégis érthető a „közérzeti előadások” sorozata: a kilencedikesek az Ördögkatlant, az ahhoz kapcsolódó legendát tematizálják, az idősebbek pedig a nem csupán a felnőttek, hanem egyre inkább a fiatalok mindennapjait is befolyásoló közéleti kérdésekkel foglalkoznak: mit jelent magyarnak lenni, milyen (éppen aktuális) legnagyobb magyarnak lenni, vagy milyen lehet tehetséggel megáldva, önmagunkkal küzdve színházigazgatói poszthoz jutni. A művészet és a hatalom viszonyának vizsgálata megkerülhetetlennek tűnik. Rá...

A narancsligeti színpad mögötti kis szegletben úgy viselkednek a Bóbita Bábszínház színészei, mintha nagy titkokat tudó kocsmárosok lennének: a hordókból összeállított pultszerű képződményt tisztogatják, egy lila ruhás dizőz járkál föl s alá felségterületén. A kocsmahangulatot erősen fokozza, hogy az este fél 10-kor kezdődő Tökmag Tom és Hórihorgas Tom előadáson balra tőlem egy félig elfogyasztott sör himbálódzik egy rokonszenves kézben, jobbra pedig jóféle bort kortyolgatnak – a két illat többször is keresztezi egymást az orromban, s ahogy a Bóbita zenekar gyatra hangosítással, kicsit sípolva zenélni kezd, bizonyossá válik, hogy nem egy túlfegyelmezett, óvatoskodó bábelőadásra ültem be. A hangosítás problémái nem oldódnak meg, így papír zsebkendő-darabokkal betömködött füleim hegyezem. Kis ház, kis ló, nagy ház, nagy ló, nagymamákat agyoncsapó balta. Luisianai kisváros és némi népmesei elem, a Préri Nimfája lassan becsiccsent. Nehézségekbe ütközöm az egyes elemek egymáshoz kapcsolás...

Az Óperenciás tengeren , a mi Óperenciás tengerünkön, azon innen és azon túl is, élt egyszer egy táltos költő . Verseiben szitkozódik, szerelmet vall és szerelmesen küzd, istent keres, hív és olykor szinte káromol, magyarságot kér számon és dühöng. Ady Endre keményen koppanó mondatai merevséget kölcsönöznek a versválogatásnak, a Medve Társulat tagjai lassan, méltóságteljesen és kimérten mozognak. Csuja Imre megbízható intonálása mellett Kakasy Dóra értő és üde szavalatait hallgatjuk, s kellemes meglepetés, hogy az alapvetően férfihangra írt versek mennyire jól állnak neki. A hegedűkíséret körbejár a színpadon, a faluház melege azonban túlerőben van: először a lassan átvizesedő inget figyelem, ahogy az előbb tenyérnyi folt elfoglalja az egész hátat, majd a szomszédom őrült tempójú legyezésének oldalszelébe helyezkedem, a felkavart forró levegő a homlokomról lehulló izzadtságcseppet hosszan utaztatja. A Máramarosról érkező ruszinoknak azonban még ez a meleg sem elég meleg: kalapban üld...

Rendhagyó módon közvetlenül a koncert legvégére ugrom. Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, mikor az együttes elhagyta a színpadot, hogy mennyire döbbenetes, hogy hallgat a közönség Borira. Ha ő azt mondja, itt a koncert vége, akkor vitának helye nincs, az emberek elfogadják, és nem követelnek ráadást. Érdekes. Mi lehet a titok? Egy biztos, Bori és a bandája a hangulatteremtés mesterei. Mindegy mikor és hol játszanak, azt a fényekkel, a színpadon elhangzott szavakkal és mozdulatokkal olyan tökéletesen működő egységgé kovácsolják, ami a közönséget pillanatok alatta hatalmába keríti. Volt egy időszak az életemben, amikor kifejezetten sokat hallgattam Péterfy Borit, és valóban, most elég mindössze egy-két dal, hogy visszarepítsen a múltba. Visszatérnek azok a hajnalok, mikor „cigifüst szállt az erkélyről” és el kellett fogadnom, hogy „úgyis csak egy sóhaj marad” majd azokból az akkor oly fájdalmasnak érződő emlékekből. Talán épp emiatt, kicsit nem odaillőnek érzem magam a felszaba...

Véletlenül lekéstem a buszt Palkonyán. Akár stoppolhattam is volna, de mégiscsak akkor voltam először ebben a – nincs rá jobb szavam – tüneményes kis faluban, hát gondoltam kicsit körbenézek várakozás helyett. Szinte azonnal szembejött velem a tábla: kiállítás jobbra, alatta egy képpel, vibráló színekkel, Miroslav nevével. Miért ne? A kis szobába lépni olyan volt, mintha Csodaországba csöppentem volna. A képe valamiért Chagallra emlékeztetnek, de a kompozíciók egyszerűbbek, letisztultabbak és ettől valóságosabbak is. Mintha olyan szemüveget tennél fel, ami segít a színeket igaz valójukban látni. Szimpla fehér szín, mint olyan, nem létezik; minden test felszíne az árnyalatok játszótere. Mika világában az alakok bőre kék, zöld, sárga és vörös egyszerre, és ebben nincs semmi furcsa. Ahogy rájuk nézel, tudod, hogy ez minden ember igazi külseje, ilyenek vagyunk, ahogy a nap, a hold vagy a víz tükre megfesti a bőrünket. A hűvös kis szobában nincs rajtam kívül senki, akár csend is lehetne, ...

Neked mit jelent a zene? Nekem kapaszkodó: menekülés és útmutató, elmélyedés és teremtés, fájdalom és öröm. A zene életünk első pillanatától kezdve végigkísér, sőt vezet minket: kismamák tesznek fülhallgatót a pocakjukra, babák mosolyogva rugdosnak a levegőbe, ha megszólal egy dallam, járni alig tudó gyerekek már táncolnak, unalmasnak tűnő használati tárgyakat ütögetve, befőttes gumit pengetve muzsikálnak. A hallássérültek a zene lüktetését a testükben érzik és a lelkükből hallják. A zene olyan, mint a víz, a természetes közegünk része. Még „igazi” hangszerek sem kellenek, a természet is ezer hangon szól hozzánk. A szél, az eső, a villámok kétszer nem játsszák ugyanazt a dalt. A zene meghallgat és választ ad. Amellett, hogy a játék során a gyerekek természetes zeneszeretetét ápolja és a kezükbe olyan ritka és varázslatos hangszereket ad, mint a nyenyere vagy az esőbot, Joós Tamás még valamire megtanít minket. Miközben kézen fog és átvezet minket a mese világán, lassan rájövünk: ez ta...

Ha az embert hatalmába keríti a szabadság és az önfeledtség érzése egy fesztiválon, szinte törvényszerű, hogy egy idő után lemondunk róla, hogy olyan dolgokhoz igazodjunk, mint a buszmenetrend. Ha ennek ellenére mégsem szeretnénk mindent lekésni, hát stoppolni fogunk, jó sokat. Sőt, még az is megeshet, hogy fuvarozódat is sikerül magaddal csábítani egy-egy remek előadásra. Szerencsés esetben ezzel a választással mindenki gazdagodik, mint ahogy most is történt. Nem könnyű erről a koncertről írni. Mikor valaki különlegeset veszítünk el, időbe telik újra mosollyal emlékezni. Hogy mennyibe, nem tudja senki. Lassan négy év telt el. Novák János arcát fürkészve megsajdul a szívem: valami sosem múlik el teljesen. Ez persze így van jól. Nehéz is másra figyelnem, mint az ő arcára, arra a végtelenül szomorkás mosolyára, a hangjára két dal között. Szeretnék vele leülni, megkérdezni mit jelentett neki Tamás, mik a legszebb emlékei, vagy épp a legviccesebbek, és hogyan alakul az élete, mióta el ke...