A narancsligeti színpad mögötti kis szegletben úgy viselkednek a Bóbita Bábszínház színészei, mintha nagy titkokat tudó kocsmárosok lennének: a hordókból összeállított pultszerű képződményt tisztogatják, egy lila ruhás dizőz járkál föl s alá felségterületén. A kocsmahangulatot erősen fokozza, hogy az este fél 10-kor kezdődő Tökmag Tom és Hórihorgas Tom előadáson balra tőlem egy félig elfogyasztott sör himbálódzik egy rokonszenves kézben, jobbra pedig jóféle bort kortyolgatnak – a két illat többször is keresztezi egymást az orromban, s ahogy a Bóbita zenekar gyatra hangosítással, kicsit sípolva zenélni kezd, bizonyossá válik, hogy nem egy túlfegyelmezett, óvatoskodó bábelőadásra ültem be.
A hangosítás problémái nem oldódnak meg, így papír zsebkendő-darabokkal betömködött füleim hegyezem. Kis ház, kis ló, nagy ház, nagy ló, nagymamákat agyoncsapó balta. Luisianai kisváros és némi népmesei elem, a Préri Nimfája lassan becsiccsent. Nehézségekbe ütközöm az egyes elemek egymáshoz kapcsolásával, de élvezem a színészek energiáját, a színeket, a pult kinyíló, apró zugait, a fatehénbe rejtett borjúcska előbukkanását. Kissé zavartan ballagok tovább, a folytatás is szaggatott, de aztán valahogy mégis egyenletes hullámzásba kezd a pult, a fröccs és a soron következő koncert.
Sándor Zita
