Az
Óperenciás tengeren, a mi Óperenciás tengerünkön, azon innen és azon túl is, élt egyszer egy
táltos költő. Verseiben szitkozódik, szerelmet vall és szerelmesen küzd, istent keres, hív és olykor szinte káromol, magyarságot kér számon és dühöng. Ady Endre keményen koppanó mondatai merevséget kölcsönöznek a versválogatásnak, a Medve Társulat tagjai lassan, méltóságteljesen és kimérten mozognak. Csuja Imre megbízható intonálása mellett Kakasy Dóra értő és üde szavalatait hallgatjuk, s kellemes meglepetés, hogy az alapvetően férfihangra írt versek mennyire jól állnak neki. A hegedűkíséret körbejár a színpadon, a faluház melege azonban túlerőben van: először a lassan átvizesedő inget figyelem, ahogy az előbb tenyérnyi folt elfoglalja az egész hátat, majd a szomszédom őrült tempójú legyezésének oldalszelébe helyezkedem, a felkavart forró levegő a homlokomról lehulló izzadtságcseppet hosszan utaztatja.
A Máramarosról érkező ruszinoknak azonban még ez a meleg sem elég meleg: kalapban üldögélnek a szabadtéri színpadon. A Técsői banda egy év kihagyás után újra a Tisza forrásvidékéről hozott egy szelet bajuszos frissességet a sárguló fűcsomók között kókadozó közönségnek. A szomorkás és andalító dalokat, meg a vidám asztali énekeket kedélyes felvezetések előzik meg, elégedetten dőlök hátra a még szinte forró „ördögmuffint” majszolva – chilis babbal töltött, színes bádogbögrék árnyékában készült, helyben sütött, palkonyai finomság.
„Olyan hely ez a Katlan, csak az ördög által lakatlan” mondják a színpadon, nagyokat bólogatok, a hangulat meg emelkedik, olyannyira, hogy (babos kendő nélkül, de babbal teli hassal) nekem is fel kell tápászkodnom, igába hajtanak az ütemek.
Sándor Zita
