Novák János: Ady + Cseh Tamás

Ha az embert hatalmába keríti a szabadság és az önfeledtség érzése egy fesztiválon, szinte törvényszerű, hogy egy idő után lemondunk róla, hogy olyan dolgokhoz igazodjunk, mint a buszmenetrend. Ha ennek ellenére mégsem szeretnénk mindent lekésni, hát stoppolni fogunk, jó sokat. Sőt, még az is megeshet, hogy fuvarozódat is sikerül magaddal csábítani egy-egy remek előadásra. Szerencsés esetben ezzel a választással mindenki gazdagodik, mint ahogy most is történt.
Nem könnyű erről a koncertről írni. Mikor valaki különlegeset veszítünk el, időbe telik újra mosollyal emlékezni. Hogy mennyibe, nem tudja senki. Lassan négy év telt el. Novák János arcát fürkészve megsajdul a szívem: valami sosem múlik el teljesen. Ez persze így van jól. Nehéz is másra figyelnem, mint az ő arcára, arra a végtelenül szomorkás mosolyára, a hangjára két dal között. Szeretnék vele leülni, megkérdezni mit jelentett neki Tamás, mik a legszebb emlékei, vagy épp a legviccesebbek, és hogyan alakul az élete, mióta el kellett őt engedni? Megfogni a kezét.
Az eredeti hangszerelés és Novák János személye és előadásmódja teszik igazán megkapóvá ezt a koncertet. A Tamás 52. születésnapjára a Merlinbe szervezett estet juttatja eszembe, ahol barátok gyűltek össze meglepetést, örömet szerezni, szeretetből, tiszteletből, kicsit most is ez történik. A 74-es dallal zárul a blokk, a közönség nehezen tér magához, majd felharsan a taps a két barátért, Tamásért és Jánosért. „Igen, ez szép…” És megint Tamás könnyáztatta arcát látom azon a bizonyos születésnapon, ahogy próbálja befogadni ezt a rengeteg szeretetet, szinte szólni képtelenül. Mellette pedig itt van most Novák arca, a baráté, ahogy ugyanúgy szavak nélkül utat enged az árnak.
Bár a koncert folytatódik még, Ady versei következnek, akármennyire szépek ezek, akármilyen remek zenész Novák, ebbe már nem tudok annyira belefeledkezni. Mert nem tudom elfelejteni ezeket az arcokat, nem is akarom. Beburkolózom ebbe az intim pillanatba és nincs nálam hálásabb ember, amiért bebocsátást nyerhettem.
Pintér Diána