Miroslav Jovančić + kArc – Vannak-e véletlenek?
A kis szobába lépni olyan volt, mintha Csodaországba csöppentem volna. A képe valamiért Chagallra emlékeztetnek, de a kompozíciók egyszerűbbek, letisztultabbak és ettől valóságosabbak is. Mintha olyan szemüveget tennél fel, ami segít a színeket igaz valójukban látni. Szimpla fehér szín, mint olyan, nem létezik; minden test felszíne az árnyalatok játszótere. Mika világában az alakok bőre kék, zöld, sárga és vörös egyszerre, és ebben nincs semmi furcsa. Ahogy rájuk nézel, tudod, hogy ez minden ember igazi külseje, ilyenek vagyunk, ahogy a nap, a hold vagy a víz tükre megfesti a bőrünket.
A hűvös kis szobában nincs rajtam kívül senki, akár csend is lehetne, de még sincs: a képekből árad a zene. Nem is csak azért, mert jó néhány képnek ez a tárgya. Elég végigvezetni a tekinteted az alakok lágy ívein, hogy a hegedű halkan szólni kezdjen, vagy hagyni, hogy az ecsetvezetés lágy vibrálása zeneként keljen életre a vásznon.
Nem is csoda, hiszen Mika hegedűművész is – tudom meg a programfüzetből. Egyértelmű, hogy a péntek délután a Vylyan Teraszon talál. Izgatottan várom a szabadkai „kArc” irodalmi kávéház előadását, kíváncsian, vajon Mika úgy hegedül-e, ahogy fest. A válaszom nem teljesen egyértelmű, vacillálok az „igen” és a „nem, mert még jobban” között. Maga az irodalmi kávéház mint műfaj sokszor nem működik, veszélyes próbálkozás. Itt azonban szó sincs semmitmondó gitár-prüntyögéssel kísért énekelgetésről, ez az irodalom diadala. A költemények úgy kelnek életre, mintha sose lettek volna a nyomtatással tintaként a papírhoz bilincselve. Őszinték. És Miroslav? Igazi művész, mikor a hegedűjén játszik, elmosódik a világ. A dal ereje időnként talpra állítja, teste a lüktetéssel együtt mozog, az ajka elnyílik, szeme csukva, haja és a vonó elpattant szálai a levegőben táncolnak. Te pedig egy-kettőre azon kapod magad, hogy a szájad cserepesre száradt, mert a varázslattól már jó ideje a fűben felejtetted az álladat.
Pintér Diána