A gyerekek még igazi lepkék
A Katlan gyermek programjai annyira sokfélék, hogy felsorolni is fárasztó volna. De mindenesetre legyen az muzsikálás, egy harcossá avatási ceremónia, bármilyen szerep, vagy álca, amiben megkérdőjelezhetetlenül átváltozik, soha nem látott elánnal csap bele. - Az Ördögkatlan Fesztivál csütörtöki napjáról Dudás Demeter bejegyzését olvashatják.
Minden lakóink között is a legelőkelőbbek azok, akiket a köznyelv gyermekeknek hív. Mondjuk meg, a gyermek kifejezés márpedig félrevezető. De nem azért, mert nem azt jelenti, amit tudunk, hogy jelent, hanem azért, mert sok bárgyú és szükségszerűtlenül leegyszerűsítő képzetet társítanak a fogalomhoz. Pedig ha tudná a felnőtt, amit a lepkék! Ki látott már például pillangót szomorkodni?
Ha jobban belegondolok, szárnyainak tartása elárulhatja, de ezt figyelni nem gyakori. A lepke boldog, nincs gondja, szálldos virágról-virágra, képeslaphőssé válik és kis természettudományi határozó illusztrációjává. Akár a címlapon is feltűnik. Emellett álom metaforává, óvodások jelévé és azonosítják még egyebekkel is. És olyan egyszerű a népszerűségének kulcsa. Csupán csak nem fél. Igaz, városi ember vagyok, és a megváltozott idők hathatnak a lepkékre is, s ettől közel merészkedhetnek, megszokva az emberi jelenlétet, de amióta az eszemet tudom, a lepkék mindig felszálltak valahova és leszálltak valahol. Nagyon gyakran végtagokra, ruhaszélekre. Tárgyak apróbb területeire, járművek ablakréseibe. Emberek közé, azok környezetébe legalább annyira, mint természetes közegükben a virágokra, fűszálra és így tovább. Gondtalan landolnak szinte bármin. A visszautasítást pedig nem ismerik. Sosem veszik haraggal komolyan, amikor valaki elpöcköli, lehessegeti, vagy lefújja őket nyugvópontjukról. Általános megfigyelés: visszatérnek.
Óvakodnék bármiféle összehasonlítások alapján összefüggést gyártani, de hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy a gyerekek pontosan ilyenek. Nincs különösebb félelemérzetük. És nem veszik tudomásul, ha valaki azt mutatja, hogy nem érdekli őt, vagy egyszerűen most nincs kedve foglalkozni vele. Igazság függők és kivétel nélkül valódiak és eredetiek. Lélekben igazán szomorú gyerek nincs is, hacsak nem a maga traumáival kell szembe néznie, divatos szóval: korán kénytelen felnőtté válni.
Körbeszemlélve a Katlan lakóit arra lehetünk figyelmesek, hogy mindenkinél bátrabbak a gyerekek. Odaállnak, a legkomolyabban gondolva az ütközetet az első sorba, ahol a legveszélyesebb egy indián roham, úgy, hogy ésszel talán még nem igen fogják föl, hogy valódi, hagyományos tétje nincs a helytállásuknak. Az „önmagam előtt bizonyítok” pedig tipikusan felnőtt korlát. Egyszerűen csak el akarja végezni a dolgát, amivel szembenézett. Ha ez az önfeledt játék, akkor azt. Mert mindent a legkomolyabban gondolnak. És mindenben lényeglátóak. A Katlan gyermek programjai annyira sokfélék, hogy felsorolni is fárasztó volna. De mindentre legyen az muzsikálás, egy harcossá avatási ceremónia, bármilyen szerep, vagy álca, amiben megkérdőjelezhetetlenül átváltozik, soha nem látott elánnal csap bele. Zenét komponál, festi a harci díszt, viseli büszkén a kapott nevet és rágcsálja azt az egy árva kekszdarabot, ami nem más, mint ténylegesen a felnőtté avatott indiánok hagyományos étele. És mindezt pusztán a játék vállalt valósága miatt. Illetve azért is, mert olyan bizalom van bennük, amiket még nem törtek meg rendesen a későbbi kötelező csalódások, felhalmozott kudarcok. Mindaddig oldottan és olajozottan működik minden, stimmelnek a kirakó darabjai ebben a nagy játékban. Ebben itt. Amiről mindent elmondhatunk, csak azt nem hogy stimmel.
Aztán a Katlan egyik tétje, hogy mennyire vagyunk képesek az előbb felsoroltakkal a hátunkon kiállni a fényre és azt mondani: vállalom. Az átlagnál többen vállalnak az átlagnál több mindent ezekben a napokban. Amikor szokott helyeinken, például a napi rutin színhelyén, a városban, kétségtelenül azt gondolnák, higiéniátlan, őrült, keservesen infantilis, álmodozó, ködevő, addig itt érdekesnek, és figyelemre okot adónak tarják ezeket a bohókás, szokatlan cselekedeteket.
Itt van például a Krokodil Brigád. Lassan hagyomány már a jelenlétük. Az esti Budapest Bar koncerten Ruttkai Bori nem várt. Fogott egy gumikrokodilt és partnerévé tette a színpadon. Hóna alá csapta és úgy énekelt, táncolt tovább vele. Majd nem hagyott szó nélkül egy, a reflektorfénytől kóválygó denevért. Megszólítva érezhette magát ez a koncert lámpák bűvkörében repülő tünemény, amikor a közönségnek felhívták a figyelmét nem túl diszkrét jelenlétére. De nem kell ennyire tréfás példa. Ott volt a Vylyanon a Dresch Quartet. Fűben ülve adták át magukat a felnőttek az élvezetnek. Merték elhinni, hogy mutatható a tetszés. Jártak a lábak, a kezek, egész ritmusokat hullámzott a közönség. Hogyan? Azt hiszem, erre mondják azt: gyermeki örömmel.
Kezdek hinni abban, hogy létezik egy láthatatlan zsilip, ami lezár egy-egy Katlan kezdésekor, és abban a pillanatban, varázsütés-szerűen azok, akik belül vannak, elkezdenek őszintébben, és érdeklődőbben fordulni a másik felé. Meglátni valami olyan ritkaságot, amit aztán boldogan újságol (megesik, magának) mikor a zsilip kienged, és újra egyszerű polgárrá válik. Aztán ki tudja, megenged magának például olyan dolgokat észrevenni, ami mellett elmenne, vagy csak nem tartaná illőnek, méltónak, na, igen, normálisnak, különösebben törődni vele. Mert teszem azt, minden racionalitást nélkülöz, vagy egyszerűen csak nem szokás odafigyelni rá. Ez a gát az, amit a gyerekek nem ismernek. És ez az ismeret hiány tanítja azokat, akiknek van fülük és szemük ezt felismerni. De szörnyű mázli, hogy itt mindenki valahogy nagyobb fülű, nagyobb szemű. Ez sem normális. De jó!
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu/
Minden lakóink között is a legelőkelőbbek azok, akiket a köznyelv gyermekeknek hív. Mondjuk meg, a gyermek kifejezés márpedig félrevezető. De nem azért, mert nem azt jelenti, amit tudunk, hogy jelent, hanem azért, mert sok bárgyú és szükségszerűtlenül leegyszerűsítő képzetet társítanak a fogalomhoz. Pedig ha tudná a felnőtt, amit a lepkék! Ki látott már például pillangót szomorkodni?
Ha jobban belegondolok, szárnyainak tartása elárulhatja, de ezt figyelni nem gyakori. A lepke boldog, nincs gondja, szálldos virágról-virágra, képeslaphőssé válik és kis természettudományi határozó illusztrációjává. Akár a címlapon is feltűnik. Emellett álom metaforává, óvodások jelévé és azonosítják még egyebekkel is. És olyan egyszerű a népszerűségének kulcsa. Csupán csak nem fél. Igaz, városi ember vagyok, és a megváltozott idők hathatnak a lepkékre is, s ettől közel merészkedhetnek, megszokva az emberi jelenlétet, de amióta az eszemet tudom, a lepkék mindig felszálltak valahova és leszálltak valahol. Nagyon gyakran végtagokra, ruhaszélekre. Tárgyak apróbb területeire, járművek ablakréseibe. Emberek közé, azok környezetébe legalább annyira, mint természetes közegükben a virágokra, fűszálra és így tovább. Gondtalan landolnak szinte bármin. A visszautasítást pedig nem ismerik. Sosem veszik haraggal komolyan, amikor valaki elpöcköli, lehessegeti, vagy lefújja őket nyugvópontjukról. Általános megfigyelés: visszatérnek.
Óvakodnék bármiféle összehasonlítások alapján összefüggést gyártani, de hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy a gyerekek pontosan ilyenek. Nincs különösebb félelemérzetük. És nem veszik tudomásul, ha valaki azt mutatja, hogy nem érdekli őt, vagy egyszerűen most nincs kedve foglalkozni vele. Igazság függők és kivétel nélkül valódiak és eredetiek. Lélekben igazán szomorú gyerek nincs is, hacsak nem a maga traumáival kell szembe néznie, divatos szóval: korán kénytelen felnőtté válni.
Körbeszemlélve a Katlan lakóit arra lehetünk figyelmesek, hogy mindenkinél bátrabbak a gyerekek. Odaállnak, a legkomolyabban gondolva az ütközetet az első sorba, ahol a legveszélyesebb egy indián roham, úgy, hogy ésszel talán még nem igen fogják föl, hogy valódi, hagyományos tétje nincs a helytállásuknak. Az „önmagam előtt bizonyítok” pedig tipikusan felnőtt korlát. Egyszerűen csak el akarja végezni a dolgát, amivel szembenézett. Ha ez az önfeledt játék, akkor azt. Mert mindent a legkomolyabban gondolnak. És mindenben lényeglátóak. A Katlan gyermek programjai annyira sokfélék, hogy felsorolni is fárasztó volna. De mindentre legyen az muzsikálás, egy harcossá avatási ceremónia, bármilyen szerep, vagy álca, amiben megkérdőjelezhetetlenül átváltozik, soha nem látott elánnal csap bele. Zenét komponál, festi a harci díszt, viseli büszkén a kapott nevet és rágcsálja azt az egy árva kekszdarabot, ami nem más, mint ténylegesen a felnőtté avatott indiánok hagyományos étele. És mindezt pusztán a játék vállalt valósága miatt. Illetve azért is, mert olyan bizalom van bennük, amiket még nem törtek meg rendesen a későbbi kötelező csalódások, felhalmozott kudarcok. Mindaddig oldottan és olajozottan működik minden, stimmelnek a kirakó darabjai ebben a nagy játékban. Ebben itt. Amiről mindent elmondhatunk, csak azt nem hogy stimmel.
Aztán a Katlan egyik tétje, hogy mennyire vagyunk képesek az előbb felsoroltakkal a hátunkon kiállni a fényre és azt mondani: vállalom. Az átlagnál többen vállalnak az átlagnál több mindent ezekben a napokban. Amikor szokott helyeinken, például a napi rutin színhelyén, a városban, kétségtelenül azt gondolnák, higiéniátlan, őrült, keservesen infantilis, álmodozó, ködevő, addig itt érdekesnek, és figyelemre okot adónak tarják ezeket a bohókás, szokatlan cselekedeteket.
Itt van például a Krokodil Brigád. Lassan hagyomány már a jelenlétük. Az esti Budapest Bar koncerten Ruttkai Bori nem várt. Fogott egy gumikrokodilt és partnerévé tette a színpadon. Hóna alá csapta és úgy énekelt, táncolt tovább vele. Majd nem hagyott szó nélkül egy, a reflektorfénytől kóválygó denevért. Megszólítva érezhette magát ez a koncert lámpák bűvkörében repülő tünemény, amikor a közönségnek felhívták a figyelmét nem túl diszkrét jelenlétére. De nem kell ennyire tréfás példa. Ott volt a Vylyanon a Dresch Quartet. Fűben ülve adták át magukat a felnőttek az élvezetnek. Merték elhinni, hogy mutatható a tetszés. Jártak a lábak, a kezek, egész ritmusokat hullámzott a közönség. Hogyan? Azt hiszem, erre mondják azt: gyermeki örömmel.
Kezdek hinni abban, hogy létezik egy láthatatlan zsilip, ami lezár egy-egy Katlan kezdésekor, és abban a pillanatban, varázsütés-szerűen azok, akik belül vannak, elkezdenek őszintébben, és érdeklődőbben fordulni a másik felé. Meglátni valami olyan ritkaságot, amit aztán boldogan újságol (megesik, magának) mikor a zsilip kienged, és újra egyszerű polgárrá válik. Aztán ki tudja, megenged magának például olyan dolgokat észrevenni, ami mellett elmenne, vagy csak nem tartaná illőnek, méltónak, na, igen, normálisnak, különösebben törődni vele. Mert teszem azt, minden racionalitást nélkülöz, vagy egyszerűen csak nem szokás odafigyelni rá. Ez a gát az, amit a gyerekek nem ismernek. És ez az ismeret hiány tanítja azokat, akiknek van fülük és szemük ezt felismerni. De szörnyű mázli, hogy itt mindenki valahogy nagyobb fülű, nagyobb szemű. Ez sem normális. De jó!
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu/