Interjú Pál Andrással
A Pesti Magyar Színiakadémia idén több előadással is érkezik az Ördögkatlan fesztiválra. Most Pál Andrással, a harmadéves végzős osztály egyik osztályfőnökével, és az Ördögök című vizsgaelőadás idézőjeles rendezőjével beszélgettünk.
Mi jut eszedbe, ha azt mondom: Ördögkatlan fesztivál?
Az Ördögök. (nevet) Nem, dehogy. Régi emlékek, nagyon jó emberek, egy nyitott közeg. Többször játszottam már lent, voltam látogatóban is.
Idén az Őze Áronnal közös végzős osztályotok vizsgaelőadását hozzátok le, ami Dosztojevszkij Ördögök regényének színpadra alkalmazása. Miért erre a műre esett a választásod?
Korábban, Pécsen már játszottam ebben a darabban Sztavrogint. Emiatt már volt egy benyomásom a műről, voltak kérdéseim vele kapcsolatban. Persze az is szempont volt, hogy az osztályon belül jól ki lehetett osztani a szerepeket, bár még így is fel kellett kérnem két „külsős” embert, Elek Ányost és Takács Gézát, akik már korábbról, mint tanárok, részei voltak az osztály életének.
Hogy tudott az osztály két profi színésszel együtt dolgozni?
Eleinte nehézkesen. Megijedtek a helyzettől, viszont később pont ez segítette őket. Két nagyon lelkiismeretes színészről beszélünk, akik ugyan azokon az akadályokon, kétségeken mentek keresztül, mint most a gyerekek és ezeket nem felejtették el. Segítették és húzták őket.
Nem volt egyébként szempont, hogy ki mennyire profi. Ugyan annyira nem kíméltem őket, mint az osztályt, egyenrangú felekként vettek végig részt a próbafolyamatban.
Azt mondtad, nem ez az első találkozásod Dosztojevszkij regényével.
Nagyon meghatározó ez az írás az életemben. Nagyon sok hasonlóságot találtam pár évvel ezelőtt magam és Sztavrogin közt. Most hogy úja olvasgattam, így, már valamivel jobban eltávolodva a szereptől azt vettem észre, hogy annak ellenére, hogy idősebb vagyok, nem mások a kérdéseim, mint hét éve. Ugyan azok a kérdések, csak akkor még talán őszintébben válaszoltam rájuk, mint most. Sok minden történt. talán kétkedőbb lettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mik a gondolatai ezekről a kérdésekről az egyel fiatalabb generációnak.
És, hogyan gondolkodnak ezekről a kérésekről?
Furcsán. Van aki nehezen, más nem is akar erről gondolkodni. Mások pedig a gondolataik mentén olyan dolgokra hívják fel a figyelmem, amik teljesen váratlanok.
Te milyennek látod Sztavrogint?
Láthatom egy gyáva, elkényeztetett embernek, aki pontosan tudja, hogy a környezete übermenschnek tekinti. De ő közben mást gondol magáról és ettől szenved. De tudom látni egy szeretetéhes és végtelenül intelligens embernek is. Talán. A végén önmaga kardjába dől, de mindeközben végigjár egy utat.
Milyen volt most megrendezni ezt a darabot?
Nem nevezném ezt az előadást az én rendezésemnek. Ez egy közös munka volt, és azt is gondolom, hogy akkor jó egy rendezés, ha az közös munka. Ez a mi ügyünk lett, a közös ritmusunk mentén mozog. Megpróbálunk minél többet megmutatni abból, mit csináltunk az elmúlt három évben.
Ezek a fiatalok most végeznek, mi lesz velük?
Ez, amit most végigcsináltak egy színész II. végzettséget adó, valami. Szeretném, hogy tisztán lássanak, próbálom segíteni őket, igyekeztem mindenkit kiadni valahova, hogy menedzselhessék önmagukat. Mi biztosan ízlést és gondolkodást tudtunk adni, amit vagy elfogadtak, vagy nem.
Nem mindegy miért akar valaki színész lenni. Én kötelességemnek éreztem, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy ez a szakma nem fenékig tejfel. Hiába látják a hihetetlenül jó előadásokat, nem végig ez vár rájuk. Túlnyomó részt nem fantasztikus előadásokban lesznek. Két-három évente történni fog velük valami ami „waoo”, ami meghatározza őket, de közben is végig ébernek és nyitottnak kell maradniuk, ami az ember alkatából fogva nehéz. Ezt kell igazán megtanulniuk.
(Széplaki Nóra)