Csöndben ég a Nap, de a Hold belemuzsikál
A Katlanra érkezők különfélék. Eltérő okokból utaztak több-kevesebb kilométert. Egy biztos, okkal jöttek. Természetüknél fogva sem lehet ugyanaz a szándékuk. Ha csak arra gondolok, hogy nagy családok, sok gyerekkel, felelőtlen fiatalok, magukat szélnek eresztve, különcök, kedvük csúcsán, sznobok és spontánok, egyszóval a Katlan Köztársaság személyei, mind másként és mást akarnak megélni ebből a pár napból. És itt annak rendje és módja szerint történnek egymás után, felváltva a dolgok, de mindenki mást vár (el). Egy biztos: semmit sem muszáj, de mindennek elébe lehet menni. A döntések mindig esetlegesek, és nem előre megjósolható lefolyásúak. Persze, megvan a maga rendje ennek a láncnak is. Mint ahogyan a Katlan Köztársaságnak is a maga alkotóelemei, mozgató- rugói. Mondhatnám, hogy egy sajátos viszonyítási rendszerben teljes mértékben értelmezhető a Katlan.
De ez esetben nem számoltam egy bizonyos változóval. Egy gömbbel, ami magát hol ilyennek, hol olyannak mutatja. A titokzatosság jelképe is. Az éjszaka lámpása, aki vigyáz amolyan éber lampionként a nyugalomra. Belőle semmi sem fejthető föl, nem rajzolható sem róla, sem a hozzá vezető útról térkép. Van, biztonsággal. De az év egy bizonyos szakaszában megbomlik az elméje és sokfelé szakad a nyugalom, amibe burkolta a fényt. Valahogy kigyúl a vére. Ezt ma, saját szememmel láttam. A Holdnak kigyúlt a vére. Természetesen ez sem maradhat következmények nélkül. De még mielőtt a végével lezárnám ennek a tobzódásnak tanúságát, inkább sietve megemlítem a Napot. a legszorgosabb, dolgosabb erőművet, széles e világban.
Leginkább csöndben van. Ritkán, halkan serceg. Fűt, ugyanis. Ezt a tevékenységét pedig nem engedi megzavarni. Nem igen hatja meg az emberek jajveszékelése, a leitatott homlokok egyre kényesebb ráncai. Termeli a hőt. A Nap a nappal felelőse. És bár a Katlanban csupa érdekes, jól tálalt programok vannak, mégis inkább telnek a nyugalom jegyében.
Ahol ma én voltam, ott a szőlőtőkék egyenrangú, korrekt szépséggel festenek hátteret ehhez a nyugalomhoz. A jazz kontinensenként változó, finom-hangolt, intelligens futamai, az írók a puritán szépségű teraszon eltöltött beszélgetései a figyelmet élesítik. A tompa melegben, érdekes, de kinyílik a tudat. Ehhez segítségül számtalan hígításban, bölcs szőlészek által nevelt borokból fröccs készül. Egy külön sátorban verspincérek szolgálják fel az „étlapról” a választott verset, vagy novellát. A csurgói Csokonai „oskola” diákjai, akik mint kiderült, már csak öregdiákok, de szívük most ehhez a küldetéshez visszahúzta őket. Olyan végtelen szabadságot áraszt magából a fegyelmezett szőlőbirtok, amiben meg lehet maradni. Vágyva, hogy ne nagyon érjen véget ez a nem ismert egyhangúság, vagy inkább változatlanság a tájban. Képes a Vylyan terasz társas magányt és teljesen magunkra hagyott gondolatokat teremteni. Együtt lépve a többivel, vagy hagyni, hogy a magunk szeme és szíve barangoljon, csatangoljon. Áll az idő, és közben haladnak a programok. Improvizatív táncában Lőrinc Katalin például számomra sűríti a helyszínt. Képes a teljesen néma párbeszédre növény és ember, tárgy és ember, ember és ember között. Az én napomat ez a megnyugvás és tapintható, lassú haladás jellemzi leginkább. Stoppal lehet lejönni a magas teraszról. De ezzel nem akad gond. Egy percen belül már visznek is. Villányból jött a házaspár, mégis egy hideg sörrel kínálnak. Olyan jólesik, ahogyan az egész napom. Kicsit elbágyaszt a komló, mintha csak megsúgta volna valaki nekik, hogy most nincs szükségem a gyújtogató természetű borra. Ahogy az autó megy, érzem a szervezetem tempóját. Lassul.
A Nap, miután komótosan elhagyta a horizontot, jelezvén, hogy ideje van az elhalkulásnak, lebukik a Szársomlyó mögé, na, akkor a lángoló szívű Hold, olyan jó kamaszosan belemuzsikál a kezdődő csendbe. Ritmusos nosztalgia a 30Y-nal, hálás fiatalok most szerzik az emlékeiket. A koncert lecsendesedik. És akkor, olyan körkörös, izgága, csibész mulatozás kezdődik, melynek hangjait Weöres Sándor Az éjszaka csodái című verséhez tudnám hasonlítani. Keverednek a nyelvek, a stílusok, és ilyenkor már az italok is. Mint a ritmus, pont úgy. Rövid is, hosszú is. És erről mind a Hold tehet. A kigyúlt vér az arcába tolul és vörösen izzik. Utánozza a nyugodt Napot. A francia Brother Kawa géppisztolyként pörgeti a muzsikáját. Az egyik, bohón öltözött tag egy tálcát emel a magasba. A holdfény csillan meg rajta. Majd kérdőn néz körül. „Soleil”!- mondogatja. Kíváncsi, mi hogyan mondjuk a Napot. Megértjük, mondjuk: „Nap”. És mindezt a Hold vörösénél. Ezt a szót; Nap, egy dal erejéig olyan vérpezsdítő ismétlésben éneklik, hogy mindenki beleszédül. Ez a saját nyelvünk varázsa.
Azt gondolom, majd megírom az egyik sörpadon az élményeimet. Ott, a történetem sűrűjében, a közepén ülve mindezeknek. De nem. Ehhez az a nyugalom kell, amit a Nap adhat, mert ezen a Katlanon, úgy látszik, nem lehet számítani a Holdra. A szállásomra indulok, hogy neki lássak. És lám, már hajnalodik is.
Dudás Demeter