VILÁG CIVILJEI EGYESÜLJETEK!
A rendszerváltás idején biztosra vettük, hogy mivel már semmi tiltja, tömegével jönnek majd létre az aktívabbnál aktívabb civil közösségek, és az emberek egyre inkább élnek majd a számukra felkínált beleszólási és cselekvési lehetőségekkel. Mára kiderült, hogy a tiltás hiánya még nem garantál semmiféle aktivitást és, hogy a hatalomra került rendszerváltók már nem túlságosan forszírozzák, hogy a civil önszerveződések egyre többen és egyre erősebbek legyenek.
Beszélgetés Gyáni Gábor történésszel arról, hogy az elmúlt 150 év magyar történelme mennyiben segítette és mennyiben gátolta az aktív és önmagát megszervezni képes civil társadalom kialakulását. 
Beszélgetés Feldmár Nóra ipari ökológussal arról, honnan van benne késztetés és képesség arra, hogy ne csak kitaláljon, hanem meg is valósítson ökológiailag hasznos és közösségteremtésre is alkalmas ötleteket.
A következő két, a témához kapcsolódó interjú az Élet és Irodalomban jelent meg.
Ahol aktív az egyesületi élet, ott más intézmények is jól működnek”
Beszélgetés Joep de Hart szociológussal, a holland Társadalmi és Kulturális Tervhivatal munkatársával
A civil társadalom fontosságáról sokszor esik szó Magyarországon, de a polgárok önszerveződése terén a rendszerváltás után sem történt áttörés. Hogyan alakul a civil világ helyzete egy folytonosságra és régóta egyenlőségelvre épülő országban? Erről beszél a kormányoktól független, ám államilag finanszírozott holland Társadalmi és Kulturális Tervhivatal (SCP) munkatársa. E tudományos intézmény, amely negyedéves jelentésekben számol be arról, milyen változások zajlanak a holland társadalomban és azokat az emberek hogyan élik meg, arra keresi a választ, hogyan érhetők el pozitív változások. Az SCP-nél 1993 óta dolgozó Joep de Hart vallásszociológus egyebek mellett a társadalmi részvétel formáinak változásait kutatja.
A civil társadalom erejét tekintve hol áll nemzetközi összehasonlításban Hollandia?
Az önkéntesek és adományozók számaránya alapján Hollandia az Egyesült Államok és a skandináv országok társaságában vezeti a képzeletbeli listát. Egy holland, ha csinálni akar valamit, először megnézi, találhatna-e hozzá partnereket. Ha például túl zajosnak találja az autópályát, először nem a hatóságoknak ír, hanem felveszi a kapcsolatot a többi kárvallottal, és velük együtt létrehoz egy akciócsoportot. Dél- és Kelet-Európában nem így van. Ott elit jellegű a civil társadalom, mert csak a magasan képzettek kis csoportja aktív, a nagy tömeg nem. Pedig ahol a polgárok nem aktivizálják magukat, ott könnyebben elfajulnak a konfliktusok. Hollandiában nagyon sok a közvetítő szervezet, és a konfliktusok többsége megbeszélések, tárgyalások útján oldódik meg. Itt az állam, a piaci-, vállalati szféra és a polgárok között a közvetítő szerepet a civil szféra játssza.
Egy neves szociológus mondta egyszer nekem: „Számolja össze, hány kórus énekel az ön régiójában, és én megmondom, mennyi idő alatt kapja vissza a biztosításra költött pénzét.” Tehát ahol aktív az egyesületi élet, más intézmények is jól működnek.
Mitől függ, hogy melyik mentalitásból lesz hagyomány?
A civil társadalmat - úgy általában - három nagy veszély fenyegeti. Az első, ha - mint Kelet-Európában -, túl erős az állam. A második, ha túl nagy befolyáshoz jut a szabad piac, mint például Amerikában. A harmadik pedig az, ha az emberek otthagyják a civil szférát, és visszavonulnak a magánvilágaikba.
A nemzeti történelem alakulása erősen meghatározza, sikerül-e elhárítani ezeket a veszélyeket. Hollandiában a vízzel szembeni védekezés jegyében már a középkorban létrejöttek azok a társulások, melyekben a polgárok, a nemesek és a parasztok kooperáltak egymással. Míg az újkor elején másutt az abszolutista uralkodó és az erős állam dominált, itt a részeké volt a főszerep, és a társadalom a különböző rétegek érdekeinek összehangolására épült.
Hadd illusztráljam egy másik példával, hogyan ösztönöz a beleszólási jog aktivitásra! Nálunk a kálvinizmus a pap és a hívek egyenlőségére épül, nincs hierarchia. Ha a hívek elégedetlenek voltak a lelkésszel, egyszerűen kitették a szűrét. Egy katolikus országban ez elképzelhetetlen.
A hatvanas évekig ez a civil társadalom az egymástól elkülönülő protestáns, katolikus, szocialista és liberális intézményrendszereken belül, „oszlopok” körül szerveződött. Nem okozott-e válságot, amikor a hatvanas években ezek összeomlottak?
Nem, mert a régiek helyén újak emelkedtek. Például ekkor jelentek meg a színen a környezetvédők, az erkölcsi kérdésekre, az abortuszra, az eutanáziára összpontosító csoportok, a békemozgalmak, a harmadik világért tevékenykedő szervezetek. Van azért egy komoly különbség a régi és az új „oszlopok” között: a maiaknak sokan adományoznak, de jóval kevesebben aktivizálódnak, mint a régi struktúrában; az új szervezetek már nem építenek annyira az egyén aktivizálására. Van egy kis profi kör, amelynek az ember fizet, és cserébe elvárja, hogy jól képviseljék az érdekeit.
Erről az itteni „rendszerváltásról” tehát azt mondhatjuk: a régi szervezeteket elhagyták ugyan az emberek, de ettől a szervezet, mint olyan, még nem lett taszító számukra. Míg Kelet-Európában egyelőre kevesen hiszik el, hogy a szervezetek másmilyenek is lehetnek, mint a rendszerváltás előtt voltak, nálunk a szervezetekkel szembeni bizalmatlanság legfeljebb a második világháború időszakát jellemezte, amikor azokat a németek működtették.
Része-e még a holland önképnek a polgárok közötti együttműködés?
Sokáig az volt, de a kilencvenes évek óta már nem igazán. Évről évre mérjük, milyennek képzelik az emberek az ideális társadalmat. Ilyenkor arra kérjük, képzelje el, hogy Hollandiát ideálisan kormányozzák, és ezután megkérdezzük: hogyan néz ki akkor a társadalom? A válaszok azt mutatják, hogy az ideális társadalomnak még mindig meghatározó része a szociális dimenzió: hogy törődsz-e a másikkal, figyelsz-e rá? Ezt manapság méginkább fontosnak gondolják, mert veszélyeztetett értéknek érzik. Egyre nagyobb az ellentét az egyre keményedő társadalom és az ideálkép között. Ugyanakkor óriási a kontraszt aközött, amit az emberek a saját életükben tapasztalnak, és ahogyan a társadalmat látják. Egyre többen mondják, hogy saját életükben szociális magatartást tanúsítanak, viszont a társadalom egésze nem ebbe az irányba halad. És egyre nagyobb az igény arra, hogy ez társadalmi szinten is így legyen. Pár éve kemény tél volt, és fennakadások voltak a vasúti közlekedésben. Sokan kénytelenek voltak az állomásokon várakozni. Erre emberek sokasága jelent meg hálózsákokkal, sátrakkal, levessel.
Tudja-e aktivitásra ösztönzi az állam a polgárait?
Nagyon nehezen. Az utóbbi évek kormányai ezt tekintették a négy kiemelt feladat egyikének, de ezen a téren az állam csak korlátozott szerepet játszhat. Legfeljebb csak az akadályokat háríthatja el, de - ezzel mindenki tisztában van -, nem pótolhatja az egyéni aktivitást.
Milyen szerepet játszik az állami támogatás az egyesületi életben?
Egyre kisebbet, mert a súlypont az önkormányzatokra tolódik át. Tudatos váltás volt, hogy a döntés kerüljön át a helyi szintekre, mert egy társadalom szervesen csak alulról építkezhet. Mindig az emberek helyi viszonyaiból, szükségleteiből, vágyaiból kell kiindulni. Egy országos felhívás csak valami nagyszabású dolog -, például nemrég a haiti földrengés áldozatainak megsegítésére indított akció - esetében működik. Sokkal több tehát az önkormányzati szintű, mint az állami projekt és ezek településenként változnak, attól függően, mire van igény.
De ha az állam szerepe korlátozott, és az olyan hagyományos háttérintézmények is, mint például az egyházak, háttérbe szorulnak, ki inspirál most és a jövőben aktivitásra?
Azért még vannak ilyen intézmények, hisz amikor az egyházak felmorzsolódásáról beszélünk, mindig a nagy, úgynevezett történelmi egyházakra gondolunk. A nagy protestáns egyházban például évente két százalékkal csökken a tagok száma, de vannak kisebb sikeres egyházak, amelyek a közösségi élményt állítják a középpontba, és ezek gombamód szaporodnak. Tagjaik száma ötévente megkétszereződik. Persze az utóbbiak nyeresége nem tudja pótolni az előbbiek veszteségeit, de az aktivitási szint is számít, és a kicsiknél ez jóval magasabb.
Más területeken is vannak hasonló mozgások. Miközben - úgy általában - a szakszervezetek veszítenek a súlyukból, vannak olyan új szakszervezetek, amelyek nagyon aktívak és sikeresek. A pártok is ezt a képet mutatják. A hagyományos pártok visszaesnek, de az újak gombamód szaporodnak és aratnak. Egykori professzorom idézte mindig Gerschwin Porgy és Bess című operájából azt a mondatot, hogy „It ain’t necessarily so”, „a dolgok nem szükségszerűen vannak így”. El kell fogadni, hogy folyamatosan új társadalmi viszonyok keletkeznek. Az a Hollandia, amelyben az ötvenes és hatvanas években felnőttem, már nem létezik. Akkor például a többség meg volt győződve arról, hogy az individualizálódás majd minden közösséget lerombol. Nem ez történt! Az individualizálódás néha még kötelezőbb érvényű erkölcsöt teremtett, mint a régi kollektivizmus.
Tehát az individualizálódás és az önzés nem járnak szükségszerűen kéz a kézben?
Az individualizálódást - a francia forradalom óta és konzervatív gondolkodók nyomán - gyakran azonosítják a modern társadalommal, és mindennel, ami abban rossz. Ez félreértés, ami a korábbi viszonyok idealizálásán alapul. Be kell látni, hogy az individualizálódás elkerülhetetlen. Lehet tiltani, bírálni, de akkor is bekövetkezik. És mára már annyira meggyökeresedett, hogy ilyen tekintetben nem várható és nem hajtható végre gyökeres fordulat. De erre nincs is szükség. Szerintem az individualizálódás nem feltétlenül vezet olyan társadalomhoz, amelyet csak a saját érdek vezérel. Ezt igazolja az is, hogy Hollandiában a nemzetközi segítségnyújtásra, a természet- illetve környezetvédelemre és a morális kérdésekre szakosodott szervezetek növekednek a legerőteljesebben. Ezek egyike sem a saját érdekről szól. Ha igaz lenne, hogy egy individualizálódott társadalom eleve egoista, akkor a fogyasztói egyesületek és a közvetlen életkörülményekkel foglalkozó egyesületek lennének a legnépesebbek. Ezek száma azonban alig nő. Amikor az informális segítségnyújtás motivációit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az egyéni megfontolások nagyon fontos szerepet játszanak. Nem azt mondják, hogy „ezt így várja el az egyház” vagy „a Biblia”, hanem hogy „sokat tanulhatok belőle”, „jót tesz az önéletrajzomnak”, „érdekes embereket ismerek meg”. Ezek saját szükségletből eredő megfontolások, de általuk ösztönözve mégis sokat tesznek másokért, azaz az individualizmus és a közösségért való cselekvés korántsem zárják ki egymást.
A környezet és az állatok védelme, a harmadik világ segítése mind azt feltételezik, hogy az egyén kilát a saját szűkebb világából. Azt jelenti-e ez, hogy az aktivitás inkább a magasan képzetteket jellemzi?
Egyrészt igen, de közben az általános műveltségi szint is nő. Hollandiában leginkább két tényező határozza meg, hogy valaki aktív lesz-e egy egyesületben. Az egyik az egyházi háttér megléte vagy hiánya. Az egyházi közösségbe tartozó emberek jobban bele tudják élni magukat mások helyzetébe, és így nagyobb bennük az aktív segítségre való készség. Ennek magyarázatát külön is kutattuk. Elmentünk prédikációkra, Biblia órákra, vizsgáltuk a hívők fejében élő istenképet, de a végén az derült ki, hogy egyszerűen az a legfontosabb, hogy ezek az emberek minden vasárnap találkoznak egy stabil közösségben. Részei egy szociális hálónak, könnyebben találnak utat egymáshoz. De ugyanez a mechanizmus működik egy futballegyesületben is. Tehát nem annyira az üzenet tartalma a meghatározó, hanem a rendszeres kapcsolat. A kettő között csak az a nagy különbség, hogy az egyházhoz tartozók sokkal könnyebben viszik át tevékenységüket olyan területre is, amelynek már semmi köze az „alaptevékenységhez”.
A másik meghatározó tényező a képzettség. Az egyházak egyre gyengébbek, de a képzettségi szint folyamatosan nő. Ezért nem vagyok pesszimista az önkéntes munka jövőjével kapcsolatban. Az viszont egyelőre nem tudjuk, hogy ez kompenzálni tudja-e majd a templomok kiürülését. Ezzel kapcsolatban komoly kétségeim vannak.
Mi a helyzet a fiatalokkal?
A fiatalok minden korban passzívabbak, de a mai fiatalok később még aktivizálódhatnak. A saját munka, a saját lakás, a saját család jobban ösztönöz arra, hogy érdeklődj a társadalmi környezeted iránt. De én úgy látom, hogy az újabb nemzedékek idősen is egyre kevésbé aktívak. Nálunk most egyedül a korkedvezményes nyugdíjasok körében nő az egyesületi aktivitás. Ezek az emberek többnyire jól képzettek, még életerősek, és sok szabad idővel rendelkeznek.
Mennyire öntevékenyek a bevándorlók? Hol tart ilyen tekintetben az integráció?
A javulás nagyon lassú, a bevándorlók és az „őshollandok” keveredése egyelőre ezen a téren is főképp a vágyak szintjén létezik. A muzulmánok aktivitása inkább csak a saját közösségre korlátozódik. Haitiért nemcsak azért nem mozdultak meg, mert az adományt anyagilag nehezebben engedhetik meg maguknak, hanem azért sem, mert más a kultúrájuk. Náluk például a család szent, a szomszédok is fontosak, de szinte senkinek sem jut eszébe egyesületet alapítani. Kevesen mennek el önkéntesként besegíteni egy kórházba, de a beteghez bemegy az egész nagycsalád, ami a hollandoknál elképzelhetetlen. A kultúra pedig mintákat ad. Az én családomban minden családi ünnepen gyűjtünk pénzt valamilyen jótékony célra. Nem azért, mert mi jobb emberek vagyunk, hanem mert ezt láttuk a szüleinktől és a nagyszüleinktől.
A BICIKLISTÁK MÁR ÖNKORMÁNYOZZÁK MAGUKAT
Beszélgetés Péterfi Ferenc közösségszervezővel
A rendszerváltás előtthöz képest ma jóval több –negyven-negyvenötezer - öntevékeny szervezet működik Magyarországon, az embernek mégis az az érzése, hogy a magyar társadalom egy részeire hullott, magányos tömeg, amely csak az elittel szembeni elégedetlenségét tudja – többnyire artikulálatlanul – kifejezésre juttatni és nem alakítja aktívan a maga – kis - világát. Alakulóban van-e egy(kis)közösségibb világ vagy még mindig a múltból hozott minták dominálnak, erre a kérdésre keresi a választ a Magyar Művelődési Intézet közösségfejlesztési osztályának vezetőjével készült beszélgetés.
Mennyire megalapozott, miért alakult ki bennünk, magyarokban az az önkép, hogy képtelenek vagyunk az együttműködésre?
Biztosan nem azért, mert nálunk nincs történeti hagyománya az önszerveződésnek. Az olvasókörök, a kaszinók, a közösségi színtérül szolgáló kávéházak Magyarországon már a felvilágosodás korában megjelentek, és a közösségi mozgalmak alakulásának és fejlődésének folyamata a tizenkilencedik század folyamán is lendületesen folytatódott. A címtárak mutatják, hogy szinte minden településen voltak különböző, - egyházakhoz, szakmai csoportosulásokhoz, települési sajátosságokhoz kötődő - körök és egyletek. Ezek hol alulról szerveződtek, mint például a Hódmezővásárhely környéki puszták paraszti olvasókörei, melyek malmok, útkereszteződésekben lévő csárdák körül spontán alakultak ki, máshol egyházi, minisztériumi vagy országos központok ösztönzésére jöttek létre. Egyértelmű az is, hogy tudatosult e szervezetek értéke, hisz például a Faluszövetség tematikákat készített a gazdák szakmai képzésének támogatására, sőt, típusterveket az egyleti székházak megépítéséhez. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy létrejött volna egy egész országot behálózó, egységes és átfogó rendszer.
Milyen funkciókat láttak el ezek a szerveződések?
Főként művelődési, szakmai és karitatív, szociális funkciókat, de a funkciók gyakran összefolytak. Az első világháború idején a szakmai szerveződések például szociális funkciókat is magukra vállaltak, amikor segítették a besorozott férfiak családjait, így a természetes kooperáció és szolidaritás hordozói voltak. De az önszerveződések nemcsak funkciókat láttak el, hanem szocializáltak is, a fiatalabb generációknak gyakorlati mintákat szolgáltattak. Amikor egy falusi tanító, akinek működési területe bőven túlterjedt az iskola keretein, színkört szervezett, a gyerekek nemcsak „művelődtek”, hanem beszélni, érdekeket megfogalmazni, kapcsolatot teremteni is megtanultak. Egy falusi gazdakörben a gyerekek ott játszottak a sarokban, és ha áttételesen is, de megtanulták, hogyan kell vitatkozni, hogyan kell érveket megfogalmazni, felkészülni valamilyen hivatalossággal folytatandó tárgyalásra, stb. Az általam vizsgált rákospalotai ipartestületben például a tanoncoknak kötelező volt eljárni a mesterek összejöveteleire, ahol látták, hogyan kell eljárni a kontárok ellen, hogyan kell érintkezni a hivatalokkal, hogyan kell a közösségen belüli érdemek alapján a saját tagjaikat büntetni vagy épp elismerni. Még a bálokra is kötelező volt elmenniük, Amikor ott ültek a padon, társasági viselkedésmintákat láttak.
Jelentettek-e törést ebben a politikai-történelmi változások, elsőnek például a Monarchia szétesése?
Nem, mert megmaradtak mind a spontán kezdeményezések, mind a központi szándék. Klebelsberg például nagyon tudatos falusi népiskolai rendszert épített ki, amely - a mainál jóval nagyobb megbecsülésnek örvendő tanítóknak köszönhetően – sokkal többet nyújtott, mint a hagyományos oktatás.
Az organikus fejlődés tehát megmaradt, de a magyar kultúrában az önszerveződés hagyománya nem lett domináns, mert továbbélt a „mondja meg valaki felülről, mit kell tenni” feudális mentalitása. Szűcs Jenő úgy írta le a nyugat és kelet közötti különbséget, hogy nyugaton egy szolga fejet hajtott, amikor belépett az úr házába, míg keleten a földre vetette magát. Magyarországon mindkét minta jelen volt, ezért az önszerveződések is felemásak maradtak.
A felemásságnak a negyvenes évek végén történt hatalomváltás elég rendesen véget vetett….
Amikor betiltották a pártokat és az egyesületeket, megsemmisítettek minden addigi eredményt. Bár én még a hetvenes években is találkoztam idős falusi emberekkel, akik titokban tovább vezették az egyesületi pénztárkönyvet, de ezt nemigen nevezhetjük folytonosságnak. Sokáig egyáltalán nem, később pedig csak korlátozottan működhetett az önszerveződés, mint olyan és így az állami hatalommal szemben nem alakult ki a társadalom védekező rendszere. Felerősödtek a kívülről irányítottságra jellemző korábbi, nem túl jó ösztönök, és nyomtalanul eltűnt az említett szocializáció. Amikor jött a rendszerváltás, még jó eset volt, ha valaki legalább közvetett élményekből tudta, hogyan volt ez régen. A társadalmi közeg persze közben totálisan megváltozott, de a túlnyomó többség még közvetett pozitív élményekkel sem rendelkezett.
De önszerveződő mozgalmak azért a Kádár-korban is léteztek.
A hetvenes évektől kezdve valóban megjelentek ilyenek, például az ifjúsági klubmozgalom, aztán a rockzene, különösen azután, hogy magyar nyelvűek lettek szövegek. Ilyen volt az amatőr színházi mozgalom, ahol a társulatok először klasszikus darabokba írták bele a maguk történetét, majd pedig már klasszikus darabok se kellettek, mert jöttek a saját történetek. És ott volt a Ráday-féle városvédő- és a táncház mozgalom, amelyek divattá tették a múlt megismerését. Ezek mind lefojtva, korlátok között dolgoztak, de a mai döntéshozók idősebb nemzedékének fontos mintákat adtak.
A nyolcvanas években – részben még a rendszerváltástól függetlenül – komoly mozgolódás támadt. Ekkor már nem volt olyan tökéletes az az ellehetetlenítési módszer, amely az egyesületek alapítása előtt harminc napot adott a BM-nek, hogy, ha úgy ítélte meg, például a párttagok kiléptetésével megakadályozza, hogy ezek ténylegesen is megkezdhessék működésüket. 1986-ban egyesületi törvény született, amely sokat lazított a korábbi helyzeten.
A rendszerváltásba torkolló aktív nyolcvanas évek után azt várta volna az ember, hogy „boldog véget” ér a történet. Bennem van-e a hiba, ha sehol sem látom a boldog véget?
A rendszerváltáskor sokan hittük, hogy kiteljesedik a folyamat. De a „boldog vég” nem következett be, a csalódás viszont egyfajta béklyó lett. A kudarc egyik oka az volt, hogy a legaktívabbak – logikusan - átmentek a pártokba és profi politikusok lettek, amivel kicsit kiürült a civil táradalom. Tömegével alakultak új szervezetek, hiányzott viszont a tudás, hogy ezeket hogyan kell demokratikusan működtetni. Immár szabad volt akarni, csak az akarók nem tudták, azt hogyan is kell.
Mit nem tudtak?
Amit a gyerekek annak idején a mindennapjaikban tanultak meg. Hogyan kell érdekeket képviselni, ütközni, dialógust folytatni, méghozzá úgy, hogy a másik véleménye is számít. A politikussá lett civilek jó részére ráadásul autokrata attitűd volt jellemző, vagy nem hozott elég sok új demokratikus mintát. Egy példa: az egyik zalai faluban a nyolcvanas években civil kezdeményezésre faluházat akartak építeni. Az emberek egyesületbe szerveződtek és aktívak voltak. Aztán jött a rendszerváltás és az egyesületi elnököt megválasztották polgármesternek. Amikor kollégáink legközelebb ott jártak, megkérdezték tőle, hol tart az egyesület. Azt felelte: „Minek az egyesület, hisz már én vagyok a polgármester?” Nem fogta fel, hogy egy választott önkormányzatnak is szüksége van az egyesületek képviselte öntevékenységre. Voltak persze mások másutt, akik felfogták, de a felismerés a gyakorlatban nem hasznosult. Mivel hiányzott a demokráciára való szocializáció, a hatalmi elit tagjai – még azok is, akik becsületesek és jószándékúak – sokszor olyan mintákat követnek, amilyeneket annak idején velük szemben alkalmaztak.
A pártprogramokba ugyan bekerült, hogy fontos a társadalmi tőke, de az elmúlt húsz évben kevesebbet invesztáltak bele, mint a szocializmus idején. Abszurd, de ahol virul a közösségi élet, többnyire olyan embereket találunk, akik még a Kádár-korban tanulták meg az öntevékenységet. Fogyóban a társadalmi tőke, mert nem termelődik újjá. Ahhoz a társadalom és a hatalom megfelelő együttműködésére volna szükség.
Felméréseik azt mutatják, hogy a fiatalok körében sem történt áttörés. Megjelenik-e az oktatásban az önszervezésre vonatkozó ismeretanyag?
Az ELTE-n, ahol művelődés szervezőket és szociális munkásokat tanítok, meg szoktam kérdezni a hallgatókat, milyen demokratikus élményeik vannak és legtöbbször a megaláztatásaikat mesélik el. Harmadévesekkel kerülök kapcsolatba, és mindig elcsodálkozom, hogy azok, akik majd emberekkel foglalkoznak, még nem találkoztak azzal, hogyan kell pl. egyesületet létrehozni. Pedig bármik lesznek az életükben, akár szakemberként, akár állampolgárként, erre szükségük lehet.
Most - Vercseg Ilona kollégánk kezdeményezésére - szervezünk egy „Fiatalok a településekért” programot, ami egy korábban létezett társadalmi mozgalom, az úgynevezett téli népművelési gyakorlat felújítása volna. Ez azt jelentette, hogy télen falvak vendégül láttak öt-hat különböző szakos hallgatót, akik kapcsolatba kerültek egymással, látták, hogy saját szakterületük hogyan működik a gyakorlatban, ötleteket ajánlottak. Sokuknak később is megmaradt a kapcsolata a falvakkal. Mi most azt szeretnénk, hogy a középiskolások, az egyetemisták kötődjenek településekhez, és közösségi ügyekben vállaljanak felelősséget. A települések pedig vegyék ki a részüket e korosztály szocializációjában. Ez azért is hasznos volna, mert ma már sok fiatalnak felfedezés a falusi élet, hisz a világok sokkal messzebb kerültek egymástól, mint húsz éve voltak.
Ha az egyetemen megtanítanák a diákoknak ezeket a készségeket, rögtön meg is szerveznék magukat, és akkor négy-öt év tapasztalattal és gyakorlattal a zsebükben végeznének. De az iskola ebben nem érdekelt, mert akkor sokkal nehezebb lenne kezelni a diákokat. És ez más szinten is így van. A politikai hatalmat birtoklóknak és az intézményi tevékenységeket végzőknek nem érdekük ez a fajta „hatalommegosztás”. Hosszú távon persze jól jönne nekik is, mert egy idő után sok problémát az emberek maguk oldanának meg. Ők azonban rövid távon gondolkodnak.
Nem veszélyezteti-e az egyesületi világ függetlenségét, hogy nem létezhet állami támogatás nélkül és nem hiteltelenítik-e az önszerveződéseket – lásd Zuschlag-ügy - a pénzbeszerzésre szakosodott pártalapítványok?
Ma már ezt nem látom akkora veszélynek, mert egy másfél évvel ezelőtti jogszabály itt lassan rendet teremt, legalábbis abban az értelemben, hogy a pártalapítványok, amelyekre lényegében semmilyen szabály sem vonatkozik, külön kerültek a civil világtól. Az igazi probléma ma már nem ez, hanem a mindenkori állam mentalitása a civilekkel szemben. Ilyen tekintetben tényleg feudális viszonyok uralkodnak. A pénzelosztó és a pénzt kapó között kelet-európai úr-szolga viszony van, holott az utóbbi nem ajándékot kap, hanem átvesz és megold funkciókat.
Az egyik gond, hogy a mai rendszerben az állam a pénzt a szükségesnél jóval később adja oda. A civilek lehetetlen helyzetbe kerülnek, amikor létre akarnak hozni valamit. Felveszik a személyzetet, de a pénz nem érkezik. Sokszor – mivel a szervezők igazi megszállottak – a saját házukat megterhelve, jelzálogkölcsönt vesznek fel, csakhogy életben tartsák a szakmai programjaikat. Végül a pénz megjön, de a banki kamatokat soha nem kapják meg. A másik nagy probléma, hogy az államot nem érdekli a projektek tartalma, számára csak a számlák a fontosak. Megtörténik, hogy egy civil projekt hetven ember munkába állítását ígéri, de csak hatvanötöt sikerül elhelyeznie, mire az állam visszaköveteli a pénzt, mégpedig kamatos kamattal. Nem arányosan fizet, hanem az egész vállalkozást elutasítja. Ez nem tudatos filozófia, hanem beidegződött hatalmi arrogancia. Az állam nem szolgál, hanem uralkodik. És mire a bíróság igazat ad a szervezetnek, az már rég tönkre ment.
És hiába látnak el fontos funkciókat, a szervezetek nem mernek konfrontálódni az állammal, mert akkor majd kevesebb pénzt kapnak. Pedig tárgyalással mindezeket a problémákat meg lehetne oldani. Ma úgy van, hogy nem szólok, ha bezárnak egy olcsó éttermet, ahová a szegények jártak, mert akkor tavasszal, amikor az önkormányzathoz fordulok a szegény gyerekek táboroztatása ügyében, kevesebb pénzt kapok. Ez egy mélyen antidemokratikus és többszörösen vesztes helyzet. Ráadásul a közbizalom zuhanórepülésben van és a közintézmények iránti bizalomvesztés magával rántotta a civil intézmények megítélését is. Ha ez így folytatódik, csak valami nagy trauma hozhat változást. Azt pedig jó lenne elkerülni.
Vannak-e mégis pozitív jelek?
Ma legalább negyven-negyvenötezer működő civil szervezet van, sok-sok hiánnyal, kiszolgáltatottsággal, de azért ez már valami. Pozitív fejlemény az is, hogy egyre több lehetőség van a beleszólásra, már csak azért is, mert bizonyos forrásokhoz az állam vagy az önkormányzat csak úgy juthat hozzá, ha bizonyítani tudja, hogy bevonta a lakosságot.
Előrelépés, hogy egy-egy területen a civilek szervezettségüknek köszönhetően képesek komoly nyomást gyakorolni. Például a környezetvédők, akik országos találkozókon egyeztetnek, és képviselőik így komoly legitimitással rendelkeznek. Sikertörténet a kerékpárosoké is, hisz képesek önkéntesekkel megrendezni a hatalmas méretű Critical Masst, idén pontokba szedett követeléseiket a Városháza köré vont kordonnal is nyomatékosították. Ők már meg tudják szólítani az embereket, és feladatokat tudnak kínálni az önkénteseknek. Mert az egyik oldalon kell az egyes emberek segíteni akarása, de a másik oldalon kell egy intézményi kultúra, amelyben már ki van találva, hogyan kell befogadni és beilleszteni a szervezetbe az önkéntesnek jelentkezőket. Egy nyugati önéletrajzban ma már az is benne van, ki hol mennyit volt önkéntes, ott ez fontos szempont. Remélem, lassan nálunk is így lesz.