Óh, ha tudnánk/nék örkényül!
Most pedig egy-két alapvetés, miről ismerszik meg a katlant beszélő. Elsősorban nevet, magán is nagyon tud. De nagyon kell is tudjon. itt érhető tetten a kapcsolata az örkénnyel. Új szintre addig nem léphet, amíg ezt nem tudja. Aztán az értelem keresés bűvkörében él. - Az Ördögkatlan Fesztivál keddi naplóját Dudás Demeter írta.
Beszéljük a magyart. Az egyik legszerteágazóbb gondolkodást igénylő nyelvet. Így élünk, perlekedünk, gúnyolódunk, udvarolunk, és heccelünk mindennap. Metsszünk növényt, nevelünk gyereket, bizony még szitkozódunk, és színházat is csinálunk. De ki ért itt Örkényül? A mai napon még nem sejtette a Katlan egyre népesedő társadalma, azok, akik tavaly óta sem lettek normálisabbak és ragaszkodnak olyan furcsa szabályokhoz, mint például az egymásra figyelés, a közvetlenség és kimondani is rettegés, a bizalom, hogy azon kívül, hogy tanulnak katlanul, másik nyelvlecke is vár rájuk. Ránk. Rám.
Örkény István önéletírásában arra buzdít, hogy elsőként mi számítunk, mármint az én. És magunkból képes megszületni a te, az ő és így tovább, ahogy a ragozási sor kívánja. Furcsa egy grammatika ez, „gyerekek” (autentikus örkényi megszólítás, inkább kiszólás, nem loptam, idézem), ezt elismerem. De csak egy kis szorgalommal… A magunkon való röhögés például az örkényül beszélők sajátja, felteszem, egy nyelvcsaládba tartozik a Katlanéval. Az idő meg csak nem akar hűlni, de talán majd most éjszaka kegyelmet kapunk. Mégis érdekes, a gondolatok ilyenkor sem tespednek.
A nagyharsányi iskola udvarán, ahol a tornaterem otthont ad előadásoknak, kölcsönadva terét a színháznak, jelen esetben az Örkénynek, lajtos kocsiból locsolják a betont. De a slagkezelő fiú érti a kutyaszemek üzenetét és az Azt meséld el, Pista! szünetében vízsugárral ajándékozza meg a lógó nyelvű, tikkadt embereket. Kezdem érteni a „szöcskenyáj” képet a Toldiban, egy vagyok a nyájból. A víz üdít, hovatovább pezsdít. Gondolatokat is. Na, persze ehhez kell Mácsai Pál, aki már egészen jól beszéli az örkényt. Akik hallgatjuk, értjük. Persze ez sem utolsó szempont. És nem is kis dolog. Tanuljuk a nyelvet.
Meg is kísérlek örkényül szólni pár mondatot. Mindig azt hajtogatják a nagyok: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Na, majd így, hátha…
Hogyan lehet alapfokon katlanni? Először is végy egy nagy csomó gondot és azt most ne használd föl! Majd visszajön úgyis, de most hagyd aludni, mint egy udvariatlan, de őszinte színházi nézőt! Továbbá kelleni fog egy olyan ember adag, akik válogatás nélkül, válogatottan mások. Ez adja meg a zamatát. Most jönnek a szabályok, amiket említettem, ismét csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Úgy. Most pedig egy-két alapvetés, miről ismerszik meg a katlant beszélő. Elsősorban nevet, magán is nagyon tud. De nagyon kell is tudjon. Itt érhető tetten a kapcsolata az örkénnyel. Új szintre addig nem léphet, amíg ezt nem tudja. Aztán az értelem keresés bűvkörében él. Ha így tesz, bővülhet a szókincse, és egyre kevésbé töri majd. Nem normális, nem győzöm hangsúlyozni. Ez segít az általános beállítódásban, ráhangolódásában. Nem is magyarázom, mindenki érti. Hangmintával szolgálhat Törőcsik Mari, a telefon végén. Aztán ugrál sokat, jó zenékre! Minél több jó előadás néz, amíg nézhet! Tud mélyről örülni és mélyről bánkódni! Tudja ezek helyét, idejét! Közel van a másikhoz, hogy belefülelhessen abba amit, és ahogyan ő mond! Kíváncsi az őt körülvevőkre, még ha meg is öregszik, hiszen ez a hosszú élet egyetlen ez idáig elérhető módja! És ami legfontosabb, tényleg megpróbál egy nyelvet beszélni!
Nem tudom, Örkény István akart-e volna receptet a jó katlanozáshoz, de ha megéri, hogy lejöhet, azt hiszem szívesen fordította volna a fejét felénk. Felém. Mert az én számít, mert sok kicsi én, az már egy jelentős mi. Hogy tombolt volna-e a Wombóra, vagy a Quimbyre? Talán. A maga csöndes módján. Bizonyára elgondolkodna, hogy vajon mi fújhat egymáshoz közel ennyi embert? Mi készteti arra őket, hogy összeölelkezzenek egy koncerten, vagy kérdés, és gyanakvás nélkül felvegyen egy kisebb tatárjárásnyi stopost az autós? Vagy hogy folyton az ő nyelvét akarják megfejteni. Meg írót, és énekest fessenek a falakra. Vagy hogy örömmel sétáljanak anélkül, hogy panaszkodnának, félre téve azt a beidegződést, hogy jaj,csak le ne késsem. Egyszóval valahogyan nyugodt életet éljen, amibe bőven belefér a fröccsök és a gondolatok pezsgése. Aztán rájönne, hogy nem tudja a választ, de jó is ez így.
És akkor talán önmaga felé fordulna, Pisti, mondaná magának, minden irónia nélkül: ma is tanultál valamit.
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu/
Beszéljük a magyart. Az egyik legszerteágazóbb gondolkodást igénylő nyelvet. Így élünk, perlekedünk, gúnyolódunk, udvarolunk, és heccelünk mindennap. Metsszünk növényt, nevelünk gyereket, bizony még szitkozódunk, és színházat is csinálunk. De ki ért itt Örkényül? A mai napon még nem sejtette a Katlan egyre népesedő társadalma, azok, akik tavaly óta sem lettek normálisabbak és ragaszkodnak olyan furcsa szabályokhoz, mint például az egymásra figyelés, a közvetlenség és kimondani is rettegés, a bizalom, hogy azon kívül, hogy tanulnak katlanul, másik nyelvlecke is vár rájuk. Ránk. Rám.
Örkény István önéletírásában arra buzdít, hogy elsőként mi számítunk, mármint az én. És magunkból képes megszületni a te, az ő és így tovább, ahogy a ragozási sor kívánja. Furcsa egy grammatika ez, „gyerekek” (autentikus örkényi megszólítás, inkább kiszólás, nem loptam, idézem), ezt elismerem. De csak egy kis szorgalommal… A magunkon való röhögés például az örkényül beszélők sajátja, felteszem, egy nyelvcsaládba tartozik a Katlanéval. Az idő meg csak nem akar hűlni, de talán majd most éjszaka kegyelmet kapunk. Mégis érdekes, a gondolatok ilyenkor sem tespednek.
A nagyharsányi iskola udvarán, ahol a tornaterem otthont ad előadásoknak, kölcsönadva terét a színháznak, jelen esetben az Örkénynek, lajtos kocsiból locsolják a betont. De a slagkezelő fiú érti a kutyaszemek üzenetét és az Azt meséld el, Pista! szünetében vízsugárral ajándékozza meg a lógó nyelvű, tikkadt embereket. Kezdem érteni a „szöcskenyáj” képet a Toldiban, egy vagyok a nyájból. A víz üdít, hovatovább pezsdít. Gondolatokat is. Na, persze ehhez kell Mácsai Pál, aki már egészen jól beszéli az örkényt. Akik hallgatjuk, értjük. Persze ez sem utolsó szempont. És nem is kis dolog. Tanuljuk a nyelvet.
Meg is kísérlek örkényül szólni pár mondatot. Mindig azt hajtogatják a nagyok: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Na, majd így, hátha…
Hogyan lehet alapfokon katlanni? Először is végy egy nagy csomó gondot és azt most ne használd föl! Majd visszajön úgyis, de most hagyd aludni, mint egy udvariatlan, de őszinte színházi nézőt! Továbbá kelleni fog egy olyan ember adag, akik válogatás nélkül, válogatottan mások. Ez adja meg a zamatát. Most jönnek a szabályok, amiket említettem, ismét csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Úgy. Most pedig egy-két alapvetés, miről ismerszik meg a katlant beszélő. Elsősorban nevet, magán is nagyon tud. De nagyon kell is tudjon. Itt érhető tetten a kapcsolata az örkénnyel. Új szintre addig nem léphet, amíg ezt nem tudja. Aztán az értelem keresés bűvkörében él. Ha így tesz, bővülhet a szókincse, és egyre kevésbé töri majd. Nem normális, nem győzöm hangsúlyozni. Ez segít az általános beállítódásban, ráhangolódásában. Nem is magyarázom, mindenki érti. Hangmintával szolgálhat Törőcsik Mari, a telefon végén. Aztán ugrál sokat, jó zenékre! Minél több jó előadás néz, amíg nézhet! Tud mélyről örülni és mélyről bánkódni! Tudja ezek helyét, idejét! Közel van a másikhoz, hogy belefülelhessen abba amit, és ahogyan ő mond! Kíváncsi az őt körülvevőkre, még ha meg is öregszik, hiszen ez a hosszú élet egyetlen ez idáig elérhető módja! És ami legfontosabb, tényleg megpróbál egy nyelvet beszélni!
Nem tudom, Örkény István akart-e volna receptet a jó katlanozáshoz, de ha megéri, hogy lejöhet, azt hiszem szívesen fordította volna a fejét felénk. Felém. Mert az én számít, mert sok kicsi én, az már egy jelentős mi. Hogy tombolt volna-e a Wombóra, vagy a Quimbyre? Talán. A maga csöndes módján. Bizonyára elgondolkodna, hogy vajon mi fújhat egymáshoz közel ennyi embert? Mi készteti arra őket, hogy összeölelkezzenek egy koncerten, vagy kérdés, és gyanakvás nélkül felvegyen egy kisebb tatárjárásnyi stopost az autós? Vagy hogy folyton az ő nyelvét akarják megfejteni. Meg írót, és énekest fessenek a falakra. Vagy hogy örömmel sétáljanak anélkül, hogy panaszkodnának, félre téve azt a beidegződést, hogy jaj,csak le ne késsem. Egyszóval valahogyan nyugodt életet éljen, amibe bőven belefér a fröccsök és a gondolatok pezsgése. Aztán rájönne, hogy nem tudja a választ, de jó is ez így.
És akkor talán önmaga felé fordulna, Pisti, mondaná magának, minden irónia nélkül: ma is tanultál valamit.
Dudás Demeter
forrás: http://www.litera.hu/