MÁSIK MAGYARORSZÁG
Július 31
Nagy Dénes Másik Magyarország című filmje Mezőszemere, egy átlagos alföldi falu 2013-as állapotát mutatja be. A vetítést a rendezővel folytatandó beszélgetés követi.
Augusztus 1.
Augusztus 2.
A Gyáni Gábor történésszel folytatandó beszélgetés arra keresi a választ, miért alakul ki szinte minden országban a metropolisz és a vidék közötti ellentét és hol a helye a történeti variánsok között az immár jó százötven éves Budapest-vidék viszonynak.
A fenti témában egy beszélgetést is közlünk teljes terjedelmében (az ÉS engedélyével):
AHOL LÉTREJÖN EGY METROPOLISZ, OTT ELŐBB-UTÓBB AZ ANTIGLOBALIZMUS IS MEGJELENIK
Élet és Irodalom 2012 46. szám
A főváros és a vidék kettőssége nemzetközi jelenség, de e viszony jellegében és történeti alakulásában sok az ország specifikus vonás. A Gyáni Gábor, történésszel készült beszélgetés a Budapest-vidék viszony különböző korszakait, az ezekhez kapcsolódó ideológiákat és azok hátterét tekinti át.
A főváros-vidék viszony minden országban automatikusan kialakult, amikor a 19. században létrejöttek a mai értelemben vett fővárosok?
Ez a fajta dualitás elsősorban azokban az országokban jelent meg, ahol a főváros világvárossá nőtte ki magát. Amikor ugyanis egy város milliós nagyságrendűvé válik, mind külső megjelenésében, mind társadalmi jellegében alapvető változások következnek be. A metropoliszokat nagy általánosságban a tudatos építészeti kialakítás, a közművek illetve a közlekedési útvonalak megteremtése és a társadalmi sokféleség jellemzi. Korábban a városok zsúfoltak és szűkösek voltak, ekkor azonban lebontották a városfalakat és megkezdődött egy – szó szerint – határtalan horizontális terjeszkedés. Míg korábban inkább az alacsony épületek domináltak, ekkortól kezdve a monumentális középületek és a bérpaloták adták meg e városok jellegét és a gyáripar megjelenésével meghatározó szereplővé lépett elő a munkásság.
A mintát Párizs teremtette meg és ez a minta más fővárosok közreműködésével még a kisebb városokba is leszivárgott. A főterek kialakításakor, a monumentális középületek megalkotásakor egyértelmű ez a fajta mintakövetés. A nyitott gondolkodású városvezetők szemében a nagyváros a modern haladást testesítette meg és a városfejlesztés egy-egy mozzanatának néha inkább jelképes, mint gyakorlati funkciója volt. Amikor például az alig harmincezer lakosú Szombathelyen megépítették az Andrássy út és az Oktogon kicsinyített mását és a jelentéktelen távolság ellenére villamossal kötötték össze a pályaudvart és a központot, azt kívánták jelezni, hogy lépést tartanak a korral.
Azt jelenti-e ez, hogy a dualizmus korában a vidék elsősorban Budapest pozitív sajátosságaira összpontosított?
A dolog ennél jóval ellentmondásosabb. Bár a vidéki városokban kisebb léptékekben és izoláltabb formában nyilvánvalóan hatott a budapesti minta – tökéletes példa rá Szeged árvíz utáni újjáépítése -, voltak olyan települések is, amelyek tudatosan nem ezt az utat járták. Ilyen volt például Debrecen, amely a maga cívis és kálvinista hagyományaira, a trónfosztáshoz kötődő Kossuth-kultuszra és nagy múltú magyar nyelvű oktatási intézményeire alapozva - szívesen látta és láttatta önmagát a kozmopolita Budapesttel szemben egyfajta autentikus magyar ellenfővárosnak. Ez is azt bizonyítja, hogy ahol létrejön egy metropolisz, ott előbb-utóbb az antiglobalizmus is megjelenik. Ez a gyökere a francia Párizs-ellenességnek, az osztrák Bécs-ellenességnek és a magyar Budapest-ellenességnek is. Annak idején a metropoliszok túl gyorsan, túl naggyá nőttek. Budapest népessége körülbelülötven év alatt az ötszörösére duzzadt és a kiterjedése is nagyságrendi változáson ment keresztül. Ez a kortársak számára egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Ráadásul, Magyarország esetében a főváros aránytalanul nagy súlyát továbbnövelte a rendkívül kiegyensúlyozatlan magyar városhierarchia, mert azok a városok, amelyek Budapest ellenpólusai lehettek volna, ehhez túlságosan kicsik voltak.
A fővárossal való azonosulást mennyire nehezítette meg, hogy Budapest létrejöttekor a népesség többsége német anyanyelvű volt?
Ez már a reformkortól probléma volt, és mert Buda német jellege Pesthez képest is nagyon markáns volt, az egyesüléssel még inkább azzá vált. Ugyanakkor Pesten az átalakulás rendkívül gyorsan lezajlott, mert a bevándorlás felhígította a német többséget. Ezt a folyamatot az is segítette, hogy az új – immár magyar nyelvű – többség a változás és a modernitás hordozójának tekintette magát, önbizalmát pedig csak tovább növelte az a büszkeség, amelyet abból merített, hogy az ország visszanyerte nemzeti autonómiáját.
Budapesttel kapcsolatban már a dualizmus idején is visszatérő vád a kozmopolita jelleg, amelyet szinte mindig a zsidósághoz kapcsolnak. Miért lett a rohamléptekkel haladó zsidó asszimiláció ellenére a kozmopolita és a zsidó egymás szinonimája?
A századfordulón Budapest lakosságának valamivel több mint húsz százaléka volt zsidó származású és a bevándorlók közül ők urbanizálódtak a leggyorsabban, illetve alkalmazkodtak legjobban a nagyvárosi kapitalista viszonyokhoz. A korábbi kirekesztettség következtében a zsidók olyan foglalkozásokat űztek, illetve olyanokra váltottak át – a kereskedelem, az ipar, a pénzügyek, a szabad foglalkozások területén -, amelyek a modern kapitalista piachoz kötődtek, így azt lehet mondani, hogy mennél több zsidó származású személy élt egy városban, annál modernebb volt a város jellege. Mivel az izraeliták látható módon, lényegében a kispolgártól a nagypolgárig épültek be a kapitalista város társadalmi szerkezetébe – a munkásságban alacsony a számarányuk -, és mert erős volt a korábbról megmaradt közhely, hogy a zsidók legfőbb tulajdonsága a nyerészkedés, szinte automatikusan az antikapitalizmus céltábláivá váltak. Ez nem feltétlenül csak ideológia, lehetett egyszerű attitűd is, mivel a kapitalizmus kárvallottjai sohasem szerették a kapitalizmust és az ő szemükben a kizsákmányoló tőkést a „zsidó” testesítette meg.
Az asszimilációval kapcsolatban pedig nem mellékes körülmény, hogy az évszázadok alatt meggyökeresedett ellenségkép miatt nagyon mély a zsidók és nem-zsidók közötti szakadék, amelyet a gyors asszimiláció sem hidalhatott át egyik napról a másikra.
Volt-e bármilyen jele annak, hogy idővel mérséklődhet a Budapest és a vidéki városok mérete és súlya közötti aránytalanság?
Történeti kutatások kimutatták, hogy az 1900-as években a nagyrészt a Partiumban, Észak-Erdélyben és a Délvidéken fekvő jelentősebb vidéki városok a banktőke szempontjából zónaszerűen szerény ellensúlyt kezdtek képezni a budapesti banktőkével szemben. Magyarországon ez lett volna az első eset, hogy egy városegyüttes saját modern gazdasági erőforrásaikra és nem pedig a nagy budapesti bankok fiókjaira támaszkodva megpróbál pénzügyi autonómiára szert tenni. Ha ez a folyamat szervesen folytatódhatott volna, az aránytalanság is mérséklődhetett volna. De ugyanerre utal az olyan városok, mint Pozsony vagy Zágráb (sőt Kolozsvár) későbbi fejlődése is. Ezek esetében persze kétségtelen tény, hogy az adott államokban mindenképp kellett egy fővárost kreálni, de ezekben a városokban már benne volt ez a lehetőség.
Volt-e már a Monarchia idején is tudatos településfejlesztési politika, amely az egyenlőtlenségek mérséklését célozta?
Ekkoriban a városok, fejlesztéseik finanszírozásához, még nem számíthattak állami pénzekre. Jó példa erre Szeged, amelynek helyreállítása és átalakítása döntően helyi forrásokból, magánbefektetésekből és külföldi hitelekből illetve adományokból történt. A liberalizmus korában elvben mindenki csak addig nyújtózkodhatott, ameddig a takarója ért. Akkoriban az államnak viszonylag csekélyek voltak a bevételei, így ha támogatott projekteket, azt többnyire a hatalmi központként és nemzeti jelképként funkcionáló fővárosban tette. Ez a vidéknek nem feltétlen tetszett, de sokat nem tehetett ellene. Párizs esetében Haussmann azért kaphatott teljhatalmat és korlátlanul eszközöket, mert akkor éppen antidemokratikus volt a francia politikai rendszer. Bécs 1850-es években kezdődött átalakítása is egy lényegében abszolutista uralmi rendszerben történt. A nagyszabású budapesti projektek mögött is ott volt – például gróf Andrássy Gyula által képviselve - a központi politikai szándék, amely az állami sorsjáték bevételeiből és adókedvezményekkel érvényesítette akaratát, hogy a főváros legyen mennél monumentálisabb és reprezentatívabb. E prioritásnak vidéken vegyes volt a fogadtatása, bár azzal mindenki egyetértett, hogy a végre többé-kevésbé önálló Magyarországnak méltó fővárosra van szüksége, már csak azért is, hogy fel tudja venni a versenyt Béccsel. Németh László apja, aki a századforduló táján Nagybányán volt tanár, azt írta a naplójában: azért hozták fel a diákokat Budapestre, hogy „erősödjön a nemzeti öntudatuk”.
Az emberek fejében különváltak-e a budapesti épületek és a budapesti emberek?
Sajnos nem látunk bele a fejekbe, de a naplók alapján úgy tűnik, hogy csodálták a monumentális épületeket és tetszett nekik minden, ami új. Egy kisvárosból hirtelen nagyváros, nyugatias hely lett, tele érdekesebbnél érdekesebb újdonságokkal. Amikor például felépült a Soroksári úton a Központi vágóhíd, az emberek a csodájára jártak és büszkeség töltötte el őket, hogy ez az ő fővárosuk tartozéka. A budapesti lakosok és a légkör viszont már egy másik történet, mert a vidéki ember nem ismerte a tömeget és az számára elidegenítő élmény volt. Ezzel a jelenséggel, amelyet mi már megszoktunk, ők leküzdhetetlen kihívásként szembesültek.
Az első világháború után a Monarchia mindkét fővárosa nagyot bukott. Mennyiben hasonlít egymásra, illetve tér el egymástól Budapest és Bécs státusz vesztése?
Bécs sokkal nagyobbat bukott, amikor egy európai középhatalom birodalmi központjából egy kis ország fővárosa lett. Bécshez hozzárendeltek egy mesterségesen összetákolt, így soha nem létezett Ausztriát, melyben ismeretlen volt az osztrák nemzettudat, hiszen addig csak Habsburg patriotizmus létezett. Bécs tehát nem az osztrákság, hanem a Habsburgok jelképe volt és bizonyos szempontból máig az maradt. A vizuális jelek többsége a Habsburgokhoz kötődik. Míg tehát Bécs egy birodalmi székvárosból provinciális főváros lett, Budapest státusza nem változott, „mindössze” az ország lett jóval kisebb és jelentéktelenebb.
A másik különbség, hogy Ausztriában az Anschlussig nem mondhatjuk, hogy különösebben Bécs-ellenes lett volna a politika. Magyarországon viszont a hatalom kifejezetten ellenségesen viszonyult a fővároshoz. Budapest ugyan megmaradt politikai székhelynek, de az itteni elit ostromlott erődben érezte magát. Horthyék a Budapest-vidék szembeállításból politikai tőkét próbáltak kovácsolni, hogy így teremtsék meg hatalmuk legitimitását. Azt ugyanis nem ők vívták ki maguknak, hanem a román hadsereg és a kisantant hadseregei illetve a nagyantant döntései. Erre pedig nemigen hivatkozhattak. Ezért kezdték hirdetni, hogy a vidék, az igazi magyarság érdekeit képviselik, és maguk mögött tudják annak támogatását. Ehhez kellett a parasztkultusz és az a mítosz, hogy Szeged megindult a megbízhatatlan Budapest ellen, az ő küldetésük pedig az, hogy az utóbbit szoros gyeplőn tartsák.
A Horthy-korszak az 1919-es radikális baloldali hatalomátvételre hivatkozva Budapestet „bűnös városnak” kiáltotta ki. Miért volt alkalmas a Tanácsköztársaság néhány hónapja egy Budapest-ellenes ideológia megalkotásához?
Egyrészt azért, mert a bűnös város arra utalt, a főváros politikailag deviáns, hiszen a radikális baloldali forradalom idegen a magyar politikai hagyománytól, másrészt azért, mert az is benne volt, hogy olyan társadalmi erők bázisán jöhetett csupán létre, amelyek nagyvárosiak, kozmopoliták, tehát nem nemzetiek, nem vidékiesek.
A Tanácsköztársaság érdemi része egyébként Budapestre koncentrálódott és vidéken sok esetben csak annyi történt, hogy a korábbi vezetők alkalmazkodtak és átálltak, majd vitték tovább az ügyeket. A Tanácsköztársaság – ellentétben például 1956-tal - inkább csak egy fővárosi puccs, mint egy egész országot átható tömegmozgalom volt.
A vidékpártiságból az következik, hogy sikerül is csökkenteni a főváros és a vidék közötti távolságot?
Bár történtek vidéken komoly infrastrukturális beruházások, például amikor „nyomorenyhítő tisztviselő lakásokat” építtettek, vagy a semmiből létrehozták a debreceni, a szegedi és a pécsi egyetemet, a jóléti állam kiépítése – bár sokan szívesen elfelejtik, hogy a feléje vezető első lépéseket a Horthy-rendszer tette meg - nem vidéken, hanem a fővárosban kezdődött. Az olyan intézkedések, mint a kötelező társadalombiztosítás kiterjesztése, az ipari munkaidő szabályozása, a bérminimum meghatározása, a szülési- és a gyermeknevelési segély, stb., körülbelül egy millió ember életét könnyítették meg; ők pedig mind budapesti vagy Budapest környéki lakosok, mégpedig a modern nagyipari és kereskedelmi szektorok fizikai dolgozói voltak. Meggyőződésem, hogy ez egy Budapestre irányuló tudatos pacifikációs politika eredménye volt, amely a Tanácsköztársaság idején aktivizálódott proletariátus leszerelését célozta. Nem is sikertelenül. Az agráriumban dolgozó kistulajdonosokat és nincsteleneket viszont nem segítette hasonló szociálpolitika, a paraszti elégedetlenséget a Nagyatádi-féle földreformmal szerelték le csupán. Bár az így kiosztott apró birtokokból nem lehetett megélni, a földosztás révén támadt birtokosi tudat azonban politikailag nagyjából semlegesítette az agrárnépességet.
A főváros és a vidék megkülönböztetése a korszak választási rendszerében is tetten érhető, amíg Budapesten és tíz törvényhatósági jogú városban a szavazás titkos, vidéken – 1939-ig - nyílt volt.
Tehát miközben a Horthy-rendszer nem győzte ajnározni a magyar parasztot, az agrárvidéket cserbenhagyta és a vidék leszakadása ebben a korszakban egyértelmű tény. Ezt vették észre és fejezték ki a népi írók.
A Budapest-vidék szembeállítás a népi íróknál is megjelent?
Nagyon is. A fundamentalista népi írók (szociográfusok) – például Veres Péter – abszolút Budapest- és polgárellenesek voltak és a fővárost a nem-magyar, az idegen és ezekhez hasonló kategóriákban írták le. De Németh László vagy Karácsony Sándor is elképesztően Budapest-ellenesnek mutatkoztak. Ez utóbbi Budapestről szóló esszéiben arról írt, megnyílt végre a lehetőség, hogy Budapest valódi magyar várossá válhasson, mert addig az történt csupán, hogy az asszimilánsok játszották a magyart és elvárták, hogy a vidék hozzájuk hasonuljon. Pedig Budapest úgy válhat csupán magyarrá, ha maga is vidékies hely lesz.
A Budapest ellenes ideológia megakadályozta-e a Horthy-rendszert abban, hogy a magyar kultúrfölényről szóló propagandájában felhasználja a világváros Budapest és az utódállamok új fővárosai közötti minőségi különbséget?
Az idegenforgalmi propaganda kiaknázta azt, hogy Budapest régen túl volt már azon a fázison, amibe a térség új fővárosai éppen hogy csak beléptek. Még Prágában is csak ekkor kezdődött el a nagyvárosi fejlődés, Bukarest és Belgrád pedig mind építészetileg, mind társadalmilag erősen falusias városok voltak.
A háború utáni, nem kevésbé ideologikus világ hogyan próbálta áthidalni a Budapest és a vidék között egyre mélyülő szakadékot?
Az ötvenes években úgy, hogy a – Rákosi által „vörös övezetnek” nevezett - elővárosokkal, Kispesttel, Újpesttel, Pestszenterzsébettel stb. megpróbálták gyengíteni Budapest polgári jellegét. Később pedig úgy, hogy gyárakkal és lakótelepekkel igyekeztek „szocialistává” átalakítani a városokat, így magát a fővárost is. Szemmel látható, hogy valamennyi város a korábbiakhoz képest ily módon egyneműbb lett, csakhogy ettől nem tűntek el az aránytalanságokból eredő lényegi különbözőségek.
Úgy tűnik, a rendszerváltás sem hozott ilyen tekintetben érdemi elmozdulást; az olyan régi klisék felelevenítése révén, mint például az, hogy a liberális Budapest nemzetietlen, ráadásul újból ideologikussá tette az egyébként sem teljesen harmonikus viszonyt Budapest és a vidék között
A REND JÓ DOLOG, DE CSÖKKENTI AZ INNOVATÍV MEGOLDÁSOK ESÉLYEIT.
Élet és Irodalom 2013 február 15. 7. szám
A nagyvárosok vonzáskörzeteiben megindult szuburbanizáció még élesebb fénybe állítja az aprófalvas perifériák kilátástalan nyomorúságát, mellyel sem a rendszerváltás előtti, sem az az utáni rendszer nem tudott mit kezdeni. Kovács Katalin, szociológus, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont munkatársa azt vizsgálja, merre billen a köztes zónák helyzete, illetve hogyan kerülhető el, hogy a polarizálódás végletes és egyben végzetes legyen az érintett vidéki térségek számára.
Van-e egységes európai meghatározás arra, mi számít vidéknek, mert e szó hallatán egy magyar, egy angol, vagy egy német egészen másra asszociál?
Volt és van egységes meghatározás, csak ez nem igazodik az egyes országok közkeletű vidék-felfogásához. Korábban a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) elfogadott egy kritérium-rendszert, amely a 150 fő/km népsűrűséget tekintette vízválasztónak. Az minősült vidéki településnek, ahol ennél alacsonyabb volt a népsűrűség, vidéki térségnek pedig az, ahol a népesség több, mint fele élt vidékinek minősülő településen. Ez azért bizonyult problémásnak, mert előfordult, hogy a szűkhatárú falvak kiszorultak, városok pedig belekerültek a „vidéki” térségek kategóriájába, aminek tétje volt akkor, ha pályázati jogosultság kapcsolódott hozzá. Ezért 2010 óta az Európai Unió nem a települési besorolás alapján határozza meg a vidéki térségeket, hanem egy egységes térbeosztás szerint és a városok felől indulva: egy 1 km2-es négyzetrácsos felosztás alapján a 300 fő/km2-es népsűrűséggel rendelkező térségeket városi térségeknek, az ezen kívül rekedő területeket pedig átmenetinek vagy döntően vidékinek tekintik. Az Eurostat a tagállamok összes, a magyar megyéknek megfelelő terület-egységét beosztotta, ami végül összességében hasonló, de a korábbinál mégis kiegyenlítettebb besorolást eredményezett. Magyarország megyéinek túlnyomó többsége a döntően vidéki kategóriába került; azok a megyék jelentenek kivételt, amelyek népes, regionális hatókörű központtal és ezzel összefüggésben kiterjedt, sűrű beépítésű kertvárosi (szuburb) övezettel rendelkeznek, mint Pest, Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Hajdú-Bihar megye. Komárom-Esztergom megye kakukktojás, az ország legkisebb területű megyéjeként szintén az „átmeneti” kategóriába került, míg az egyetlen városi besorolást Budapest kapta. Persze az ilyen besorolásoknak alig van valami közük ahhoz, hogy az emberek mit tekintenek vidéknek, inkább statisztikai szerepük van és a döntéshozók számára jelentenek kapaszkodót.
Egyébként a számottevő eltérések miatt majd minden ország külön is meghatározza, mit tekint vidéknek, de e meghatározások alapját ugyancsak a népsűrűség képezi, legalábbis a vidékfejlesztés területén. A területfejlesztés kicsit más tészta, ott a népsűrűség mellett számíthat a városoktól való távolság vagy éppen a gazdaság ágazati szerkezete is. A magyar kontextust az teszi sajátossá, hogy nálunk a történeti fejlődés következményeként az emberek többsége mindent vidéknek tart, ami Budapesten kívül fekszik. A „vidéki” nagyvárosokban élőket ez különösen olyankor irritálja, ha ehhez némi lekezelő él is társul.
Mi az oka annak, hogy ma már nem a falut és a várost, hanem a régiókat állítják egymással szembe?
Az életminőség ma már nem különbözik olyan markánsan a városokban és a falvakban, mint korábban, mert nemcsak a komfortbeli, hanem a kereseti viszonyok különbségei is eltűnőben vannak, legalábbis a vidéki térségek egy részében. Ma már a falusiak nem kötődnek automatikusan a mezőgazdasághoz, a jellegzetes vidéki megélhetésmódok, életformák is kezdenek eltűnni. Néhány évtizede devianciának számított, ha egy falusi család legalább a zöldséget nem termelte meg saját háztartása számára, ma már ez nem így van. Néhány éve egy Somogy megyei kisfalu polgármestere azon kesergett egy fórumon, hogy „csend van a faluban”, az állattartás nélküli falu csendje. Bizonyára túlzott, de nagyon érzékletesen írta le a változás mértékét.
A városi életmódminták terjedése a generációváltással, a paraszti, „utóparaszti” életmódminták eltűnésével és a városi népesség tömeges kiáramlásával is összefügg, amelyet a jómód, vagy épp annak hiánya egyaránt előidézhetett a rendszerváltozást követően. Ez a folyamat minden nagyobb város környékén megfigyelhető, de persze Budapest tág vonzáskörzetében a legszembeötlőbb, ahol az elmúlt húsz évben körülbelül kétszázezer embert érintett. A kertes övezetbe vándorlás már a rendszerváltás előtt elkezdődött, de akkor még többnyire megmaradt a város keretei között és azt az körülvevő szűk falugyűrűben; olyan településekre gondolok, mint Nagykovácsi vagy Biatorbágy. Ma ez már egy széles – itt-ott Fejér, Komárom-Esztergom, Nógrád megyékbe is átnyúló – sáv, nagyvárosi övezet. A szuburbanizáció fő hordozója nálunk is a közép- és a felső középosztály volt, akiknek döntéseit a lakásprivatizáció kifejezetten felgyorsította, mert szinte egyik pillanatról a másikra az emberek tőkéhez jutottak és reális alternatívaként vehették fontolóra, hogy maradjanak-e a városban.
A városból kiköltöző szegényebb családok, gyakorta nyugdíjasok ugyanakkor többnyire egzisztenciális félelemből vállalkoztak erre a lépésre. Azok közül, akik abban bíztak, hogy ha gazdálkodnak, önellátásra rendezkednek be, megállíthatják a lecsúszásukat, a kiköltözés után egy-két évvel sokan a segélyezettek között találták magukat. Mások kellően realisták voltak ahhoz, hogy a nagyvároshoz kapcsolódó vasútvonalak közelében telepedjenek le, és ingázó életformára rendezkedjenek be. A döntés szabadságát illetően nagy a különbség a két csoport között, és mások azok a vidéki terek is, ahová költöztek: a módos középosztály a magasabb presztízsű, város-közeli, táji értékekben gazdag településeket preferálta, a megélhetési kényszer szorításában kiköltözők pedig a szuburb övezeten kívüli gyűrűt. Ennek határai illékonyabbak, belenyúlnak a kivándorlás által nem vagy alig érintett vidéki övezetekbe. Röviden: a városi ember viszonylag tömegesen jelent meg lakosként a faluban, miközben őslakos és kiköltöző egyaránt a városban talál munkát, legalábbis ez a leggyakoribb eset. Ez a kölcsönös térhasználat is az életformák kiegyenlítődése irányába hat.
Tehát ez egy pozitív folyamat?
Ahogy vesszük, a szuburbanizációnak vannak pozitív és negatív vonásai is; miközben a városkörnyéki falvak többsége a nagyváros részévé válik, eredeti falusi arculatát jórészt elveszíti, a beépítés sűrűbb és eklektikusabb lesz, helyenként túlburjánzó, ami a természet rovására megy. Nem véletlenül tiltakoznak helyi civil szervezetek a további beépítések ellen! Ugyanakkor az infrastruktúra rendszerint gyorsan bővül, a kereslet felhúzza az ingatlan árakat, a nagyobb népesség több szolgáltatást tart el, a gazdaság is fejlődik, bár ennek vannak korlátai. Ugyanis a gazdasági szereplők számára is vonzó a városkörnyék, bár számukra nem annyira a városgyűrűben élő, rendszerint magasan kvalifikált munkaerő fontos, hanem a hely, a jó forgalmi helyzet. Ezért nőttek oly gyorsan bevásárlóközpont- és logisztikai „dobozgyűrűk” a főutak városi torkolatvidékén. A lakóhely és a munkahely szétválása tendenciaszerűen fennmaradt a szuburbiákban, már csak azért is, mert a kiköltözők eleve ingázó életformára rendezkedtek be, termelő üzemektől (is) mentes, kertvárosi lakóhelyre vágytak. Döntésüket nem kis részben az esztétikum, az ízlésükhöz, beállítódásaikhoz leginkább közel álló vidék-képek, imázsok befolyásolták.
Hogyan írható le a városiasodó és a reménytelen nyomorba süllyedő régiók között elhelyezkedő zóna?
Itt őrződött meg a leginkább a korábbi falusias jelleg: kiterjedt közepes és kisváros-környéki övezetekről van szó, elsősorban a Dunántúlon, kisebb mértékben pedig Észak-Magyarországon és az Alföldön. E két utóbbi régióban a mezőgazdasági árutermelés mind a mai napig jelentős maradt. Egy a 2001-es népszámlálás alapján készült tipológiánkban a községek fele maradt mentes a „szélsőségektől”, a városi kiáramlás által érintett községek aránya 30% körüli volt és a falvak ötöde tartozott az elszegényedő, szegregációval kisebb vagy nagyobb mértékben érintett települések csoportjába. Mára azonban nagy valószínűséggel kisebbségbe került a „köztes” vidék, és tovább erősödött a polarizálódás.
A köztes kategórián belül most csak egy típusról, az elöregedő vidékről beszélnék. Minden régióban vannak ilyen – többnyire kis falvak –, ahol kihal, illetve ahonnan elvándorol a lakosság. Az elöregedés fokozatos folyamat, ezért az érintett falvak többsége eddig elkerülte a végzetes mértékű fizikai romlást, lakóik, míg erejük engedi, a régi mérce szerint tartják karban saját portáikat és ezzel a falut is. Ezért maradhatnak ezek a falvak piacképesek akár a betelepülők, akár a turisztikai vállalkozások számára, főként, ha hagyományos építésű házakkal rendelkeznek, szép természeti környezetben fekszenek, tehát van esélye annak, hogy bel- vagy külföldi betelepülők házakat vásárolnak. Sőt, az is előfordul, hogy baráti társaságok, városi értelmiségiek vásárolják meg egy-egy kihalt vagy a kihalás szélén lévő község omladozó épületeit és a maguk örömére vagy/és üzleti céllal rekonstruálják azokat. Ez történt a Baranya megyei Kánban vagy majdnem ez a Fejér megyei Vérteskozmán is. Ez is városiak térhasználatát jelenti a turisztikai, rekreációs funkciókkal „újraélesztett” falvakban. Az ott berendezkedő betelepülő pedig – még akkor is, ha házát csak üdülőnek használja – hozzájárul az építészeti, társadalmi és természeti értékek megőrzéséhez. Igényessége, de az érdeke is ezt diktálja és a minta akár ragadós is lehet. Jó példa erre a Káli-medence, ahol tősgyökeres helyi polgárok, a várossal szakító meggyökeresedők, a kétlaki életformára berendezkedett betelepülők és az üdülőtulajdonosok együtt lakják a falvakat. A távmunka terjedése is számos elöregedő településnek nyújthat mentőövet. Persze az optimális az volna, ha az ingázó-távolságban lévő városokban munkahelyek jönnének létre – a falvak többségében illúzió ebben reménykedni -, de a válság közepette ennek kevés jele látszik.
Mennyire lehet felülről, állami eszközökkel növelni az elöregedő, de még „állóképes” települések életesélyeit?
Nem nagyon. Itt inkább azon múlik minden, van-e helyben néhány kreatív ember, aki tudja, hol lehetne a település helye, tudja, honnan lehet forrásokat szerezni, mire kell ehhez pályázni. Ha ezek az emberek elég játékteret kapnak, csodákra képesek. A „csodák” azonban rendszerint egyedi esetek, helyi körülményekhez, helyi tehetséges emberekhez kötődnek. Egyik, a vidékkel foglalkozók körében jól ismert példa egy Tolna megyei kisközségben, Belecskán született foglalkoztatási modell, amely különböző jellegű támogatási konstrukciókat ötvözött és csatolt rá piaci lehetőségekre, hogy egész éven át munkát nyújtson kb. harminc falusinak. Kitalálója és lelke a falu polgármestere volt, a modell azonban megmaradt Belecska határain belül, s remélhetőleg nem esik darabokra megalkotója halála után sem. De említhetnék iskolatársulási vagy körjegyzőségi központot fenntartó aprófalvakat (mint Balatoncsicsó vagy Alsómocsolád); ezek helyi lehetőségekre, akaratra, „csapatokra” épültek és egyben további lehetőséget teremtettek. De kétségtelenül nem tartoznak a fősodorba s az új törvényi szabályozások vélhetően el is lehetetlenítik őket. A rend jó dolog, de csökkenti az innovatív megoldások születésének és fennmaradásának esélyeit.
Lehetett-e előre tudni, melyek lesznek a vesztes régiók?
Igen, hiszen a mai aprófalvas perifériák hagyományosan hátrányos helyzetű, elmaradott térségek. Ezekkel egyik rendszer sem tudott mit kezdeni, legalábbis tartósan nem. Az előző rendszer beágyazottsága és ideológiai kötöttségű elosztási mechanizmusai lehetővé tették, hogy állami eszközökkel tartsanak fenn olyan termelési szektorokat, amelyek a piacgazdaság körülményei között fenntarthatatlanok. A bányászat, az acélgyártás, a tömegterméket exportáló konzervipar, vagy az ezt kiszolgáló háztáji ágazat támogatása mind ebbe a körbe tartozott, és ezek összeomlása épp az elmaradott vidéki térségeket sújtotta a legjobban, abban az értelemben mindenképpen, hogy innen azóta is inkább csak mennek a gazdasági szereplők, mint jönnek.
Mindezt csak tetézi, hogy a kisfalvakban már csak a méreteknél fogva sem laktak magasan képzett emberek és a különböző szervezeti koncentrációs hullámok következményeként még az a kevés iskolázott ember is elköltözött, aki ott élt. Ráadásul ezek a térségek az egyik végletből a másikba sodródtak: míg korábban a bányák, az építőipar és részben a mezőgazdaság szinte korlátlanul felszívták a képzetlen munkaerőt, addig ma szinte egyáltalán nincs szükség képzetlen munkaerőre. Miközben a családok és az egész ellátó rendszer egyre kevésbé tudja a gyerekeket használható képzettséghez juttatni, a képzetlen munkaerő iránti kereslet nagyságrendekkel csökkent.
Nem fenyeget-e idővel társadalmi robbanással, ha ezekben a térségekben a helyzet nem javul vagy még romlik is?
Szerintem a jelen körülmények között nem várhatunk nagy strukturális változásokat, ahhoz növekedés, források, erős gazdaság kellene. Az viszont még a lehetőségeken innen van, hogy az ellátó rendszer rászorultsággal arányos és probléma-érzékeny legyen, hogy oda és azt juttassa el, ahol, és amire szükség van. A legsúlyosabb válságövezetekben, a Csereháton és az Ormánságban például lényegesen több szociális munkásra lenne szükség, mint amennyit az önkormányzatok eddig alkalmazni tudtak. A célzott uniós támogatások, például a tanodák, a biztos kezdet gyerekházak és a mélyszegénységben élőket célzó más projektek néhány évig enyhítenek ezen, aztán a projekt végeztével, jó eséllyel folytatódik minden ugyanúgy, mint korábban. A megoldáshoz tehát az visz közelebb, ha az ellátórendszerbe épül az arányosítás. Kérdés, hogy a most kiépülő irányítási rendszer mennyire tudja közvetíteni felfelé a helyi problémákat, és mennyire tud muníciót szállítani lefelé, mert csak így lehet felpuhítani a területi értelemben is betokosodott szegénységet. Ez a most újra felálló középszinteken, a megyékben és járásokban dől majd el.
Ha nem ez történik, továbbromlik a helyzet és valóban nő a robbanásveszély. És ezek a lépések még korántsem eredményeznek tényleges megoldást. Abban reménykedem, hogy ha elindul a növekedés és az okos kohéziós politikával párosul, akkor az a megfelelő vidéki vállalkozásoknak nyújtott támogatásokkal újra az integráció felé tereli a most leszakadó vidékeket. De ha csak a városi gazdaságok szívóereje nőne, már az is megmozdítaná a falvakban feltorlódó szegénységet. Akár a távolsági ingázás, az idénymunka valamely formája révén, akár úgy, hogy az ott lakók fogják a sátorfájukat és elköltöznek.