Nem gonoszak, csak nyomorultak

A hitleri Németország szürke kisembere, egy középiskolai tanár kritizálni meri diákját egy négerekre vonatkozó pejoratív megnyilatkozásáért – ezzel a tragédiák egész lavináját zúdítja magára. A tipizáltra karikírozott, köpködősen pattogtatott beszédű német übermanch apuka felháborodására a tanár a bibliai egyenlőségre hivatkozva válaszol – jutalma egy gúnyos mosoly és egy foghegyről odavetett „maga talán elhiszi, hogy Ádám és Éva...”. Hitetlenek farkastörvényei között felnövő ifjúság története egy jóindulatú, bizonytalan, gyarló felnőtt kálváriáján keresztül elmesélve.

A darab mégsem a fasizmusról szól. Ez inkább tágan értelmezett tekintélyuralmi erőszakrendszer. Magára hagyott fiatalok kegyetlensége a Legyek urából, az Aranysárkányból vagy az Iskola a határonból. Az osztály egy emberként fordul jóindulatú, régimódi osztályfőnöke ellen – a gyerekekre jellemző hátborzongató éleslátással ismerik fel benne a gyengébbik felet. A nézők közrefogta szűk, folyosószerű játéktér egyik oldalán embertelen méretűre nagyított íróasztal tornyosul, míg szemközt fémhordókból emelt pulpitus magasodik. Utóbbi tetején egy bíborvörös függönnyel elválasztott, ferdén belógatott tükrökkel sokszorozott pódiumra vezető pallóval. A helyszín kezdetben a tanterem, majd a katonai kiképzőtábor, ahová mintegy összeszoktatásul vezérli az igazgató a felelőtlenül moralizáló tanár urat és az őt – paradox módon – kiközösítő osztályt. A tanár úr nem tud diákjai fölé kerülni – az első jelenettel végleg lecsúszik a gigantikus íróasztalról, hogy egy szintre kerülve osztályával, ellenük és értük megvívja a maga harcát. Nem éppen hősies alkatának hagyományos erkölcsei, tartása kezdetben ugyan biztosít némi fölényt, azonban gyorsan megtörik a korszellem ellenállásán. Megalázottsága lassanként gyerekes sértődöttségbe és világnézeti krízisbe torkoll, önmarcangolásában megfeledkezni látszik magasabb szempontjairól. Infantilis énközpontúságában elköveti az éretlen személyiségű felnőttek nagy baklövését: elfelejti tisztelni a gyerekben az embert. Miután kapkodva, szégyenkezve elolvassa Z titkos naplóját, elválaszthatatlanul részesévé válik az értékvesztett közösségben kibontakozó rémtörténetnek.

A lélektani és morális hangvételű drámába valódi krimi ágyazódik, mely gyilkossággal, majd a tettes öngyilkosságával végződik. A gyerekszínészek lehengerlő lendülettel tálalják az izgalmas sztorit – különösen a második felvonásban pörög a játék. A nézőnek sem unatkozni, sem elmélkedni nemigen marad ideje, élvezettel sodródik a történettel. Egészen a bírósági tárgyalásig, ahol viszont annyira illene végiggondolni, mi köze is van a tanár úr személyén keresztül vázolt pszichikai sivárságnak a katonai kiképzőtáborban elszabadult pokolhoz, hogy a vallomások szinte didaktikusan mutatnak rá az egyes figurákban végbement jellemfejlődésre. Az értelmezést kissé nehezíti, a felvetett gondolatok továbbgondolását talán ösztönzi a többszörös keretbe ágyazott színdarab összetettsége. A fasizmus értékválsága, a tekintélyuralmi rendszerek egyént elnyomó erőszakpolitikája, a magára hagyott fiatalok farkastörvényei vagy az elmérgesedő tanár-diák viszony tragédiája mind tartalmas alaptéma – együtt talán sok is. Ugyanakkor a gyerekszínészek intellektuális alapokra épített játéka a felvázolt gondolatköröket a lehetőségeken belül maximálisan elmélyíti, a különböző szituációkat színes megoldásokkal választja el egymástól, miközben mit sem veszít kezdeti dinamizmusából.

A mintegy két és fél órás előadás vége felé Dinyés Dániel hangulatkeltő effektjeit lassanként a nem is olyan távoli mennydörgés és a nagyharsányi tornateremre szakadó eső váltja fel. A szétszéledő fiatalok feltehetőleg hamar túlteszik magukat a sötét gondolatokon a Budapest Bár zenéjét hallgatva, de ezért nem érdemes haragudni rájuk. Nem gonoszak, csak időnként nyomorultak. Ha meg nem, akkor meg szemtelenül nem azok.

Ady Mária