Ahol

A nap – ígéret szerint – brokátokkal és mozgásmeditációval indult. Meghitt hat főnyi okítás, közben 150 ránk meredő, lusta szempár. Legközelebb egyhetesre tervezzük a programot. Oltári belegondolni ebbe a „legközelebbe”. Előre naptárba vésni a dátumot, mikor újra „begerézhetünk” (mértéktelen fogyasztás a Gere Pincészet műremekeiből) a Szoborpark lankáin, várva, hogy (az őt megidéző barátok) koccinthassunk Cseh Tamással.

Bevallom, gyomorgócosan íródnak e sorok, ugyanis a nap folyamán bezsebelt témáim gyűjtőfecnije lábra kelt, sőt, rovátkoló társaim is némi elmaradásban vannak. Ugyanakkor tudom, hogy ez egyfajta „nem haragszom” vidék. Ahol Kati néniék szeretik hallani a saját mikrofon-torz hangjukat, ahol zakómentes fogathajtás folyik, ahol – az ördögtúrázó, megviselt Ady Mari szerint – mindenre Mari a válasz, ahol ádáz harcot vívok a legyekkel a – Palkonyára száműzött kolléga számára – félretett főzelék felett. Ahol azzal bókolnak, hogy Trafó- vagy Tűzraktér-arc vagyok. Ahol eszembe jut, milyen jó lenne egy fotókiállítást néző emberekről készült sorozat alapján fotókiállítást rendezni. Ahol „nem tudni hogyan fognak bejutni a Nem tudni fogjákra”-szerű gyatra szóviccek születnek. Ahol rájövök, a kalap-kultusz részese akarok lenni. Ahol egytől-egyig matróz-csíkos pólóba bújt, Bérczes-fan családok barangolnak. Ahol a fotósok „giga-csiga tours” nyakába ülve elintegethetsz Bólyig. Ahol nem szúrnak le az elburjánzó, „ahol” kezdetű mondatokért. Ahol a hirtelen befejezésért se.

Szemessy Kinga