Háy meg az Isten

Annak idején megmondták, hogy templomban nem szabad fütyülni, tapsolni, bukfencet hányni, a szószékre felmenni. Háy János erre fölmegy, majd egy szűk órán keresztül szól onnan föntről. De nem ez az egyetlen furcsaság. Mi köze például ennek a prédikáció köntösbe belerángatott (vagy inkább ebből kirángatott) felolvasásnak az ortodox liturgikus zenéhez? Mit keres az Istenbe vetett kétségbeesés az Istenbe vetett hit épületében, a szakrális erővel bíró zene az istenséget erőteljesen profanizáló kortárs líra közelében? A felolvasással egybekötött koncert eklektikus környezete kényelmetlen helyzetbe hozza a hallgatóságot. Minden ki van facsarva: abnormálisan kicsire méretezett padok, ahonnan nyűg feltekinteni – fáj a nyaknak. Egy oszlop mögé bújt férfikórus, meg a ház urának nem túl kedélyes intése, hogy a falhoz nem szabad hozzányúlni. Érinthetetlenség, távolságtartás. Tökéletes környezet a zavaros, kétségbeesett istenkeresés megnyilatkozásának. Nem volt szép, nem volt felemelő. Ha az lett volna, akkor az, ami elhangzott, szemfényvesztés, igaztalan és érdektelen. Háy és Isten ebben a felháborító kapcsolatban, ebben az összegabalyodott, kifordított, állandó összeütközésben és ellentmondásban, botladozásban és verekedésben létezik („szeretem, bár se szép, se jó, de Isten.”). És mégsem: „Egyedül vagyok a kezeim között. Olyan kár, hogy nincsen Isten.”

Adorjáni Panna