Ördögi déja vu

Ha az ember időnként kiszabadul egy kicsit a város ipari lüktetéséből, gyerekes örömmel tud rácsodálkozni, hogy több mint tizenkét csillag van az Isten szabad egén, hogy allergiagyógyszerrel kísérve fantasztikus illata van a vágott fűnek, szénának, vadalmának. Ilyenkor még a lócitrom is üdítő nosztalgiagyümölcs. Vonatra száll, légkondis buszon senyved, s ahogy közeledik a fesztiválfalvakhoz, idén is szentül elhatározza, hogy két koncert között feltétlenül elmegy kirándulni, még ha utoljára a gimnazista osztálykiránduláson mászott is hegyet. Megérkezvén beszerez egy programfüzetet, és – kissé azért tétova mozdulattal – bekarikázza a minden reggel tízre kiírt „Ördögtúrát”. Otthon hatkor is simán felkel, ha kell, itt meg még csak nem is kell, különben is, a sátor nyolckor, de legkésőbb kilenckor kiveti magából. Ezt követné a zuhanyzás, ám az elég lesz a természetjárás végeztével, - bár megizzadni nem tervezek egy laza kis dombmászáson – hátha megnyalja a lábam egy sikló vagy egy gyík (fúj!). Szóval még négyszer végigmegyek tollammal a tíz órai időpontot ölelő kis ellipszisen, és megnyugszom.

Az évek óta ismétlődő túratervezési szeánszban idén – némi főszerkesztői nyomásra – váratlan fordulat állt be: felkeltem és tízperces késéssel tényleg meg is érkeztem a festői Szoborparkba. Mikor kiderült, hogy a rövidebb séta is fél kettőre ér vissza, felmerült bennem, hogy lecsalom a távot és inkább csak elképzelem a tájhoz a résztvevőket, de nem úgy van az, olyan természetvédelmi terület ez, ahol nem csámborgunk csak úgy egyedül, ahova nem viszünk és ahonnan nem hozunk el semmit, sőt, óvatosan taposunk. Mert a környezet néhány éve ismét kezd autentikus lenni, hála a természetvédőknek, akik hagyják, hadd alakuljon a kiválasztódás. Ezt elősegítendő csak a fekete diót, az akácot és az ecetfát irtják, mert hát azokkal nemcsak a természet törvényei, még az ember se bír. Manapság a tájidegen akác az úr, ezért az erdő már sosem lesz ugyanaz, mint ősapáink idején, mikor még nem szivárgott be gyökeret verni az a gaz növény, ami mindent túlél (még azt a bizonyos mérgezett tűkkel kivert „törzsörvet” is). Kénytelen-kelletlen kifizettem a túravezető idejéért és szakértelméért kijáró 350 forintos diákjegyet, majd, gyakorlott túrázó lévén minden víz nélkül, de sietve összevadászott vadalmákkal a zsebemben, nagy sóhajtással csatlakoztam a többi bevállalóshoz. Meglepetésemre kb. egy osztálynyian gyűltünk össze e kora hajnali időpontra – kicsit mindig úgy képzeltem, hogy ezek a túrák üresjáratban zajlanak... Vadalmákból egyébként mindig a kukacosat kell választani, mert az már édes annyira, hogy ne vásson el tőle a városi fog.

Miután tehát megvolt a sóhaj (a többiek nem sóhajtoztak, inkább vidáman iszogatták gigantikus kulacsaikat), fél tizenegy körül nekivágtunk a háromórásra tervezett útnak. Mintegy két percig mentünk az első állomásig, ahol aztán molyhos tölgyek, húsos somok, virágos tövisek, mezei aszatok, magyar pikkelypáfrányok és homoki gyomok állták utunkat, és a túravezető belekezdett csodaszép szerelmesei bemutatásába – „tulajdonképpen, egyértelműen...”. Ha voltunk gimnazisták, és minél régebben, annál inkább: nosztalgiánk támadt. Vadidegen emberekkel összevigyorogni, ismételgetni a „tanár úr” kedvenc szava járását, egyet érteni egy program megítélésében – mindez közösséget kovácsol. Így az ötperces menetelések gyönyöre még a legkisebb pöttyöket sem csigázta el. Számolták a látott és felismert állatokat, és a megfigyelés érdekében ők valóban lelkesen konstatáltak minden „dumát”, amikor lehet pihenni, csúszni-mászni, bogarászni. Hallottunk gyurgyalagról, sármányról, hollóról, gólyáról, fecskéről és még mi mindenről – tulajdonképpen, egyértelműen mindenről. Így hirtelenjében mégis csak a sápadt imádkozó sáskára emlékszem, ami integetve pózolt a fényképezőgép optikájának (esetleg inkább le akarta bokszolni), a lábam elől sustorogva menekülő apró gyíkokra, meg arra az óriási, a napsütötte leveleken meditációba merevedett, zöld példányra, a támadási lendületbe kövült élettelen szarvasbogárvázra és a ritmusszekcióként húzó ciriprovarra – istenem, csak emlékeznék a nevére. Velük akkor találkoztam, amikor néhányan úgy döntöttünk, a csúcson kell abbahagyni. Akkor ugyanis lopva hátat fordítottunk a tanár úrnak, és elsunnyogtunk visszafelé, remélve, hogy a hegygerincen kőről kőre ugrálva végül is nem téveszthetjük el az utat.

Bennem ugyan leomlott az örökké tervezgetett túrázás dédelgetett ideálképe, de a kegyetlen valóság már csak ilyen – mostantól öt ellipszissel kevesebb tinta fogy fesztiválonként. Tanulságként megjegyzendő, hogy időtartam és térbeli távolság csak a túravezető lelkesedésének változójával kiegészülve alkot megoldható egyenletet. Mégis, mire visszaértünk a sztoikus nyugalmukból kizökkenthetetlen szobrok közé, szokatlanul könnyű volt a szívünk. Pont mint mikor annak idején ellógtuk a tesi órát.

Ady Mária