Az „operai magyar” és én

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy az Operakalauz az Ördögkatlan legnépszerűbb programja, nekem mégis úgy tűnik, hogy lassacskán erre az igazi csemegének számító eseménysorozatra a legnehezebb a bejutás. Számtalanszor bekucorodtam már olyan színházi vagy cirkuszi produkcióra, amire reggelente nem sikerült sorszámot szerezni, Dinyés Dániel szórakoztató és elmés előadására azonban legutóbb nem jutottam be (pedig oda sorszám nem is kell). Emlékszem az „Operabeavató” 2012-es indulására: néhányan üldögéltünk a nagyharsányi templomban, az enyhe szél könnyedén utat talált a padok között, én pedig megvilágosodtam (ha jól emlékszem, a Traviata kapcsán), miközben jóleső gyomorremegés vett rajtam erőt Dinyés Dániel zongorajátéka és az operaénekesek hangja hallatán. Azt hiszem, ezzel az élménnyel nem voltam egyedül, sokak számára kiderült, hogy a jól megírt operák rendkívüli módon élvezhetőek, főként, ha Dinyés közvetlen hangú és lendületes magyarázatai, elmélkedései kapcsolódnak hozzá. Az idei fesztiválon háromszor volt lehetőség hasonló örömökben részesülni, Nagyharsányban, Kisharsányban és Palkonyán ezúttal egyetlen operát, Offenbach Hoffman meséi című művét szálazta szét zenei motívumokra, melódiákra és (a magyar fordításban sokszor furcsán megszerkesztett) szövegekre. A három felvonás elemzésére külön-külön került sor, ám ez nem jelentette azt, hogy nem lehetett érteni vagy élvezni egy kiragadott alkalmat, a sorozat részei külön-külön is működtek. Én Nagyharsányban láttam Dinyés Dánielt a zongora előtt hevesen gesztikulálni, a zongora mögött percenként leülni-felpattanni, illetve a templomba zsúfolódott közönséget a kevés levegő, vagy a nem éppen ideális látási viszonyok ellenére kedélyesen nevetgélni. Az Ördögkatlanon zongorista és karmesteri minőségben több alkalommal is fellépő Dinyés mindig profin, magabiztosan, óriási lelkesedéssel magyaráz, szakmai tudását úgy tudja humorosan és érthetően lefordítani, hogy a zenéhez egy hangnyit sem konyító hallgató is érteni véli és élvezni tudja az éppen szóba kerülő operát. Gondolom, ezért jártam úgy, hogy a záró alkalomra, a palkonyai templomba nemhogy a padba, de a fal mellé, vagy a szőnyeg szélére sem fértem be.

Sándor Zita