„Belül száraz menedék”
Kint az eső lógatja a lábát. Az elmúlt három napban viszont már mindenkinek volt alkalma 3,5 mp alatt szalonképtelenné ázni, egyúttal arról is megbizonyosodni, hogy a Katlanban szerencsére viszonylag kevés a szalon-számba menő programhelyszín, többek között a Narancsliget sem az, ezért elindulhatunk, nem kell, hogy feszélyezzen a fenyegető monszun.
Szirénének a liget felől – a hangolás utolsó pillanataira érkezünk. Átlibbenünk a dagonyán, és kerítünk magunknak a dombon néhány négyzetcentit. Nem többet, mert kezdés előtt nem sokkal már a sárban kuporgó, guggoló helyek is elkeltek: a közönség megelőlegezte a Rájátszóknak a pontot, ők pedig dalolva rakták alá az i-t az este végére – ezúttal is.
Egy szolid, frappáns felvezető („Jó estét. Jó szórakozást.”) után belecsapnak, és gyakorlatilag lehetetlen kézzelfoghatóvá tenni, hirtelen mennyi inger éri az embert, a színpad minden sarkában akad valami mikro-gesztus a főprodukciókon túl, ami érdemes egy félszemnyi figyelemre.
Ahogy ezek az író-énekes, énekes-festő, látens-szobrász nemnormálisok (sic!) láttatják a világokat, a sajátjukat és egymásét, ahogy a közösség felülírja az egyént, ahogy a premier plánban álló kollega fedezékéből kikacsintgatnak, ahogy a „takarásban” is viszonyulnak egymáshoz, azt önmagában is jó nézni. Ahogy ezen az estén, köztük általános minden, ami nem mindennapi.
A megszólalók (Beck Zoli, Egyedi Peti, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Háy János, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián) bizonyos értelemben, „színpad-hangsúlyilag” mind a színpad számtani közepén elhelyezett mikrofonhoz vannak szokva, frontemberek, az ő könyveik címével fémjelzett irodalmi esteket tartók, stb., ezeken a rendhagyó, szabálytalan, szabályozhatatlanul egyedi estéken azonban ellesni-való szeretettel és alázattal adják egymás alá a hangokat.
A fűcsomókon időközben Erdős Virág szekták is felbukkannak, van, amelyik pár gumimatrac krokodillal teszi tiszteletét (ami, a talaj halmazállapotát tekintve, nem is annyira életidegen), vannak, akik egy-egy – történetesen más által írt – vers felvezetésébe ordítják bele, hogy Erdőst épp milyen minőségben hiányolják az életükből (feleség, anya, ilyesmik), ezzel pedig bizonyos értelemben túlnövi magát a projekt, hiszen abban, hogy most már költők is lehetnek sztárok, a Rájátszásnak is jelentős szerepe van. Feltűnésmentesen csorog bele az irodalom a mindennapokba. Az este végére a jó befogadói állapotban lévő néző amolyan kultúrtűpárnaként indulhat haza.
A közönségbe nem is lehet belefojtani a tapsot, csak Szűcs Krisztián szól ki tárgyilagosan a csapat legdiszfunkcionálisabb marketingeseként, hogy „mindjárt jövünk” - minek ez a felhajtás, mi is tudjuk, ők is tudják, hogy nem ennyi volt... Elviszünk magunkkal még két ráadást. Most már jöhet az eső.
Zágoni Nóra
Szirénének a liget felől – a hangolás utolsó pillanataira érkezünk. Átlibbenünk a dagonyán, és kerítünk magunknak a dombon néhány négyzetcentit. Nem többet, mert kezdés előtt nem sokkal már a sárban kuporgó, guggoló helyek is elkeltek: a közönség megelőlegezte a Rájátszóknak a pontot, ők pedig dalolva rakták alá az i-t az este végére – ezúttal is.
Egy szolid, frappáns felvezető („Jó estét. Jó szórakozást.”) után belecsapnak, és gyakorlatilag lehetetlen kézzelfoghatóvá tenni, hirtelen mennyi inger éri az embert, a színpad minden sarkában akad valami mikro-gesztus a főprodukciókon túl, ami érdemes egy félszemnyi figyelemre.
Ahogy ezek az író-énekes, énekes-festő, látens-szobrász nemnormálisok (sic!) láttatják a világokat, a sajátjukat és egymásét, ahogy a közösség felülírja az egyént, ahogy a premier plánban álló kollega fedezékéből kikacsintgatnak, ahogy a „takarásban” is viszonyulnak egymáshoz, azt önmagában is jó nézni. Ahogy ezen az estén, köztük általános minden, ami nem mindennapi.
A megszólalók (Beck Zoli, Egyedi Peti, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Háy János, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián) bizonyos értelemben, „színpad-hangsúlyilag” mind a színpad számtani közepén elhelyezett mikrofonhoz vannak szokva, frontemberek, az ő könyveik címével fémjelzett irodalmi esteket tartók, stb., ezeken a rendhagyó, szabálytalan, szabályozhatatlanul egyedi estéken azonban ellesni-való szeretettel és alázattal adják egymás alá a hangokat.
A fűcsomókon időközben Erdős Virág szekták is felbukkannak, van, amelyik pár gumimatrac krokodillal teszi tiszteletét (ami, a talaj halmazállapotát tekintve, nem is annyira életidegen), vannak, akik egy-egy – történetesen más által írt – vers felvezetésébe ordítják bele, hogy Erdőst épp milyen minőségben hiányolják az életükből (feleség, anya, ilyesmik), ezzel pedig bizonyos értelemben túlnövi magát a projekt, hiszen abban, hogy most már költők is lehetnek sztárok, a Rájátszásnak is jelentős szerepe van. Feltűnésmentesen csorog bele az irodalom a mindennapokba. Az este végére a jó befogadói állapotban lévő néző amolyan kultúrtűpárnaként indulhat haza.
A közönségbe nem is lehet belefojtani a tapsot, csak Szűcs Krisztián szól ki tárgyilagosan a csapat legdiszfunkcionálisabb marketingeseként, hogy „mindjárt jövünk” - minek ez a felhajtás, mi is tudjuk, ők is tudják, hogy nem ennyi volt... Elviszünk magunkkal még két ráadást. Most már jöhet az eső.
Zágoni Nóra