Gárdonyi Zsuzsi levele, ami erőt ad a folytatáshoz...

Hamarosan véget ér. Túl hamar. Utolsó nap van, belénk fészkel ez az érzés, és mi mindent elkövetünk, hogy ne törjön fel, hogy a nyomasztó érzés ne uralkodjon el rajtunk. Még itt vagyunk, még együtt, még szeretünk, még nem vagyunk normálisak. Hát egy utolsó nekifutással még megtesszük, ami tőlünk telik.

Reggel felkészülünk a mezítlábas menzások rohamára, megkenünk vagy százharminc zsíros és vajas kenyeret, hogy aztán a tizes katlanjárattal átérjünk a palkonyai kamarazenei koncertre, láthassuk Dinyés Danit, a zseniális játékát. Koncert közben nem tudom eldönteni, hogy becsukjam-e a szemem, és csak a varázslatos hangokra koncentráljak, vagy nézzem a hangszereket, a zenészeket. Mert mélyen meghat, ahogy áramlik bennük és belőlük a zene szeretete, ahogy mosolyognak és egymásra néznek, ahogy a játék közben játszanak egymással, a zenével és velünk. Szívmelengető, ahogy Berán Gábor elmosolyodik brácsával, majd hegedűvel a kezében, a boldogságtól és meghatottságtól pedig könny szökik a szemembe, ahogy látom a szeretetet és összhangot négyük közt. Hallgatni akarom egész nap, de a koncertnek vége, az idő pedig ellenünk dolgozik.
A templomból a Malompark felé vesszük az irányt. Összetalálkozunk Ferkóval, aki tavaly is vendégünk volt a Csiky-pontban. Ferkó értelmi és testi fogyatékossággal él együtt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy fesztiválozzon: azt mondta, kihívás neki, hogy kisharsányból eljusson Palkonyára, majd ott vonatra szállva hazautazzon Pécsre. Felajánljuk a segítségünket neki, az állomást keresi. Elkísérjük. Becipzározzuk a hátizsákját, mielőtt minden kiesik belőle, a pulcsiját megengedi, hogy vigyem, de a gitárját és a hátizsákját nem adja oda, azt mondja, bírja. Megérkezünk az állomásra, találunk egy árnyékos padot, ahol le lehet ülni, mert még vagy másfél óra van a vonat érkezéséig. Megkérjük a nénit, aki a kiállítást vigyázza és közben raszta-sapkákat horgol megrendelésre, szóval megkérjük, hogy figyeljen Ferkóra és segítsen neki a pécsi vonatra felszállni. Néni kedvesen mosolyogva ígéri, hogy gondja lesz rá, és hamarosan a lánya is megérkezik, aki egyébként beteg gyerekekkel foglalkozik, úgyhogy nem lesz baj, menjünk nyugodtan dolgunkra. Ferkótól elköszönünk, még egyszer megkérdezem tőle, hogy nem veszi-e le a hátizsákot, de még mindig "bírja"- mondja, nehezen veszi fel, ezért inkább nem is válna meg tőle. Megigazítom még a zsák bal pántját, mert meg van csavarodva, érzem, hogy az a táska legalább 10 kiló, nem csodálom, hogy nehezen veszi fel. Elmondom a fiúnak, hogy lesz egy vonat az övé előtt, ami a másik irányba megy. Ferkó fél, mert nem akar futni a vonat után, de a kihívás akkor is kihívás. Megmutatom az irányt, hogy merről fog érkezni a pécsi, és a néni segít majd neki felszállni.
Még maradt öt percünk, hogy belenézzünk a palacsintasütő hazai páros játékába, miközben a Helység kalapácsát szavalják, megmosolyogjuk a fűzfák árnyékában hűsölő családokat, fiatal párokat, idős helyieket, aztán sietünk is a buszra, mert vissza kell érni dolgozni. Kenyérkenés, irodai munka, majd a négyórás beengedés. Én kissé felborítom a terveinket: szólok Rékának, én inkább megnézem a Titkainkat a karzatról most a nyolcórás helyett, hogy drága Fanni az estére tervezett programjainak valamelyikére eljuthasson. A 45°C és a 130%-os páratartalom nem zavarja meg az előadást - a nézőtéren nem mocorognak az emberek, csak a legyezők és műsorfüzetek néma mozgása sejlik a szemem jobb sarkából. Pintér Béla megint nagyot alkotott. Sírnék és nevetnék egyszerre, miközben a gyomrom kavarodik a történet láttán... Előadás után hálás vagyok Bélának, hogy ő nem hozott sem tőzeget, sem műanyag granulátumot, amit merni kellene az előadás után, így a kinti "hűvös" levegőn tudtunk egy kicsit "pihenni".
Az esti beengedés után elzavarom Fannit Lajkó Félix koncertre, én pedig egyedül ügyelek az irodában tízig. Akkor még Lacinak segédkezünk babzsákokat sátorba cipelni, majd rohanok vissza a tornateremhez átöltözni és ma este is beállni a kaposvári műszak csapatába: elbontjuk a nézőteret és a színpadot. Végül mindenki nagyon elfárad, a fiúk nem akarnak elgyalogolni a pályára, így mi is maradunk. Nem akarunk széthúzni. Fél háromkor már mindenki alszik, másnap korán kell kelni: nyolcra jönnek a kamionok, fel kell pakolni.

Reggel nehezen ébredünk, nehéz szívvel csomagolunk. Hát véget ért. Várjuk, hogy lássuk az otthon hagyott családot, de közben már tervezzük a következő évet, és reméljük, hogy ismét itt lehetünk. Egyetértünk abban, hogy "csak fesztiválozni" nem lenne jó. Mert muszáj, hogy adhassunk valamit, hogy hozzájárulhassunk, hogy együtt dolgozhassunk, együtt lehessünk. Mert így kerek.
Hazafelé felveszünk három stoppost, akik a siklósi vasútállomásra igyekeznek, és az elágazónál már le is kanyarodunk az útról, amikor kiderül, hogy Siklósról Pécsre mennek, így hát visszafordulunk Pécs felé és folytatjuk utunkat a három utasunkkal és a teletömött autóval. Hálásak, hogy elvittük őket, én pedig azt érzem: hiszen ez a Katlanban természetes, ott mindenki barát, mindenki segíti és szereti a másikat.


Végre hazaérek egy hete látott szerelmemhez, átlustálkodjuk a délutánt és az estét. De reggel felébredve jövök rá: nem tudok elszakadni... Ma már újra az Ördögkatlanban vagyok. Olvasom a cikkeket és keresem a galériákat, videókat. Hogy újra lássam, amit átélhettem, és azt is, amire nem jutottam el.

Több lettem idén is, és ezt Nektek köszönhetem. Nem csak a koncertek, színházi előadások, komolyzenei koncertek táplálták az elmém, a lelkem és a szívem. Hanem az emberek, és az emberi kapcsolatok.
A néni, aki rasztasapkát horgolt, és vigyázta a kiállítást.
Ferkó, akinek egy néhány kilóméteres utazás is nagy kihívás, de nagyon bátor, és legyőzi a félelmeit.
Egy másik néni Nagyharsányból, aki szembeszállt a főnökével, hogy a fesztivál programjain részt vehessen, és aki Beremendről hazafelé menet elmeséli, hogy kesztyűket kell varrnia, de már nem sokáig, mert 26-án elmehet nyugdíjba és akkor többet tud lenni a lányánál Pesten, vigyáz annak három cicájára és felviszi magával majd a sajátját is, amelyik azelőtt került hozzá, mielőtt a férje meghalt. Amúgy nem szereti a cicákat, de ezt is megtartotta, mert a férje szerette, és vigyáz rá, nehogy a kutyával összevesszen.
A helyiek vendégszeretete, a fesztiválozók barátsága, figyelmessége és odafigyelése a másikra.
Aztán ott van Dani, a mi Danink, akit sosem ismertem személyesen, de őszintén tisztelem a zsenialitását, szeretem a humorát. Megrendülve figyelem, amint Klára koncert közben folyamatosan őt nézi szerelmesen, bátorítja, támogatja és elismeri - és szerelmes vagyok a szerelmükbe.
Berán Gáborék örömteli mosolya játék közben, a játékosság és a harmónia a zenekar tagjai között. Irigylem őket, a tehetségüket, meghatódom és szétrepeszti szívem a boldogság, míg hallgatom és látom őket.
Pali, akinek most olyan előadásait láthattam, amiből rájöttem, milyen az, ha valaki szabadon, korlátok és előírások nélkül csinálhatja azt, amihez ért, amihez tehetsége van, erőltetés, erőlködés és erőszak nélkül.
Ruska, aki Ruska.

Kati néni az infopultban, aki mindig mosolyog. Akiről azt mondják, hogy míg élt a férje, többet mosolygott, amit nem tudok elképzelni, mert hiszen most is mindig mosolyogva láttam.
A kaposvári műszak, akikkel egy héten át egy család lehettünk. Nem kovácsol senkit és semmit össze jobban, mint a közös munka, amiben részünk lehetett, és ezért szerencsések vagyunk. Boldogan álltunk be a színpad és a nézőtér építésébe-bontásába, a tőzeg, majd a lencse lapátolásába - melyeket nem az ördögkatlan-önkéntesség keretében végeztünk, hanem csak mert jó volt együtt lenni, jó volt segíteni, jó volt megismerni másokat, a másikat - a katonásokat, a pbest-eseket és takarító Márti nénit is, aki velünk együtt merte tele a zsákokat. És nem utolsósorban a saját kollégákat, akikkel hiába találkozom nap mint nap az év legalább 300 napján, mégsem ismerem őket igazán. Mert az munkahely, az más. Ez itt az Ördögkatlan. Itt mindenki nyitott, barátságos és kedves. Mint maga a Katlan. Mint Ti.
Ti, akik ezt létrehoztátok, vérrel, verítékkel, könnyekkel, pattanásig feszült idegekkel, kilátástalansággal, szomorúsággal, boldogsággal, emlékekkel, jó szándékkal.

Véget ért. De nem a szívünkben. Sok kedves és kellemes meglepetés, rengeteg mosoly és ölelés, gondoskodás és segítő kéz, meghatódás és könnyek, határtalan boldogság és rengeteg nevetés, örömmunka és kialvatlanság. Élmények, amikből újabb egy évig táplálkozhatunk, meríthetünk, és amiért bízunk a jövő évben, hogy lesz, hogy újra átélhetjük, hogy újra részesei lehetünk és segíthetünk...

Most látom csak, hogy mennyi sokat írtam (és még mennyi-mennyi sokról nem) - ha értenék hozzá, és tudnék írni, még blognak is sok lenne. Hm... Valóban nem tudok elszakadni... Pedig csak megköszönni szerettem volna, Móninak, Lacinak, a stábnak.


Szeretettel ölellek benneteket!
Zs.