Kiállítóterek Nagyharsányban
Az Ördögkatlan Fesztivál szerves részét képezi minden évben a képzőművészet. Az én szememben ez egyfajta oda-vissza műhelyként működik. A nézők alkotókká, az alkotók pedig fesztivállátogatókká válnak. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy önmaguk által létrehozott dísz- vagy használati tárgyakat hozzanak létre. A legkisebbek például gipszből gyárthatnak maguknak hűtőmágnest, míg a nagyobbak ékszereket, képeket készíthetnek. Saját kreativitásunk kibontakoztatása mellett pedig mások munkáival is megismerkedhetünk. Csak Nagyharsányban hét különböző kiállítást tekinthetünk meg, és ha ez sem lenne elég, továbbmehetünk nézelődni a Katlanbusszal Palkonyára.
A lelkemnek az egyik legközelebbi a Budapest Pride-ot felelevenítő fényképekből készült tárlat volt. Az itt megtekinthető fotográfiák különlegessége – számomra – abban rejlik, hogy végtelen emberi közelséggel, civileket és ismertebb arcokat egyaránt kiragadva, hétköznapi pillanatokat mutat meg nekünk. Azokat az embereket, akik adott indíttatásból részt vettek ezen a programon, képviselik a gondolataikat, nem törődve a kordonon kívül rekedtek nem túl kedves pillantásaival. Az emberi személyiség és gondolat, az önképviselés szabadságát mutatják meg nekem ezek a képek.
Furcsa megtapasztalni azt, hogy pár méteren belül, egy koncert közben, alatt, után az emberek ki-be járkálnak a kiállítóterekben, mintegy őszművészeti találkozó hangulatát megidézve – bár, mi más a Katlan, ha nem egy jó hangulatban telő őszművészeti találkozó, szóval ez igazából alapvető… nade! Ezen egybeolvadás furcsasága Wahorn András kiállításának megtekintése közben talált meg engem. Beszélünk itt egy olyan művészről, akinek alkotásai megjárták a Magyar Nemzeti Galériát, most pedig egy kis faluba települnek le négy napra, szerencsét próbálni.
Mint nem kifejezett műértő, de azért szerényen rajongó kiállítás-megtekintő, elsőre teljesen eltévelyedtem a különböző szürrealista munkákat megidéző alkotások között. Aztán az ember csak próbál valami kapaszkodót találni, és jönnek is az ötletek, beazonosíthatóvá válik egy-egy kép, vagy legalább is el tudom helyezni az én világomban. Innen nézve már nem is furcsa az, hogy néhol dülöngélő emberek nézegetik a műveket, és rakják el az azokból fakadó élményt a saját aktuális gondolati tárházukba. Egybeolvadnak a látottak és az érzetek, meg persze maga a művész is próbál terelgetni minket a tárlatvezetéssel, mi meg jó fesztiválozók módjára, terelődünk.
Aztán, visszatérve a háromdimenziós realizmus kissé esőáztatta világába, hazafelé menet még csak benéz az ember valahova. Idén Bohumil Hrabal cseh író születésének századik évfordulója alkalmából – a különböző irodalmi programok mellett – képzőművészi téren is megemlékezik a Katlan. Életművének állomásait, munkáit festményekben, szobrokban, digitális képekben idézik fel. Na, lássuk! A tájékoztató füzet tényleg nem hazudott, itt minden van. Képek, fotográfiák ábrázolják magát a művészt. A különböző tárgyak és szobrok életének állomásait, alkotásainak témáit próbálják összefogni. Ezek kifejezetten figyelemfelkeltőek, és meghozzák a kedvét az eddig kevésbé informált látogatónak az íróval való közelebbi megismerkedéshez.
Hazafelé bandukolva pedig szembetaláljuk magunkat a nagyharsányi iskolában a fiatalabb generáció munkáival. A Baranya tanodás fiatalok meseillusztrációit állították itt ki, mely tárlatot bárki kibővítheti saját munkáival. Az iskola melletti kreatív udvarban a gyerekek maguk is készíthetnek hasonló alkotásokat – meg a hozzánk hasonló öregebb őrültek is. Életem legjobb csigáját festettem meg!
Széplaki Nóra Erika
A lelkemnek az egyik legközelebbi a Budapest Pride-ot felelevenítő fényképekből készült tárlat volt. Az itt megtekinthető fotográfiák különlegessége – számomra – abban rejlik, hogy végtelen emberi közelséggel, civileket és ismertebb arcokat egyaránt kiragadva, hétköznapi pillanatokat mutat meg nekünk. Azokat az embereket, akik adott indíttatásból részt vettek ezen a programon, képviselik a gondolataikat, nem törődve a kordonon kívül rekedtek nem túl kedves pillantásaival. Az emberi személyiség és gondolat, az önképviselés szabadságát mutatják meg nekem ezek a képek.
Furcsa megtapasztalni azt, hogy pár méteren belül, egy koncert közben, alatt, után az emberek ki-be járkálnak a kiállítóterekben, mintegy őszművészeti találkozó hangulatát megidézve – bár, mi más a Katlan, ha nem egy jó hangulatban telő őszművészeti találkozó, szóval ez igazából alapvető… nade! Ezen egybeolvadás furcsasága Wahorn András kiállításának megtekintése közben talált meg engem. Beszélünk itt egy olyan művészről, akinek alkotásai megjárták a Magyar Nemzeti Galériát, most pedig egy kis faluba települnek le négy napra, szerencsét próbálni.
Mint nem kifejezett műértő, de azért szerényen rajongó kiállítás-megtekintő, elsőre teljesen eltévelyedtem a különböző szürrealista munkákat megidéző alkotások között. Aztán az ember csak próbál valami kapaszkodót találni, és jönnek is az ötletek, beazonosíthatóvá válik egy-egy kép, vagy legalább is el tudom helyezni az én világomban. Innen nézve már nem is furcsa az, hogy néhol dülöngélő emberek nézegetik a műveket, és rakják el az azokból fakadó élményt a saját aktuális gondolati tárházukba. Egybeolvadnak a látottak és az érzetek, meg persze maga a művész is próbál terelgetni minket a tárlatvezetéssel, mi meg jó fesztiválozók módjára, terelődünk.
Aztán, visszatérve a háromdimenziós realizmus kissé esőáztatta világába, hazafelé menet még csak benéz az ember valahova. Idén Bohumil Hrabal cseh író születésének századik évfordulója alkalmából – a különböző irodalmi programok mellett – képzőművészi téren is megemlékezik a Katlan. Életművének állomásait, munkáit festményekben, szobrokban, digitális képekben idézik fel. Na, lássuk! A tájékoztató füzet tényleg nem hazudott, itt minden van. Képek, fotográfiák ábrázolják magát a művészt. A különböző tárgyak és szobrok életének állomásait, alkotásainak témáit próbálják összefogni. Ezek kifejezetten figyelemfelkeltőek, és meghozzák a kedvét az eddig kevésbé informált látogatónak az íróval való közelebbi megismerkedéshez.
Hazafelé bandukolva pedig szembetaláljuk magunkat a nagyharsányi iskolában a fiatalabb generáció munkáival. A Baranya tanodás fiatalok meseillusztrációit állították itt ki, mely tárlatot bárki kibővítheti saját munkáival. Az iskola melletti kreatív udvarban a gyerekek maguk is készíthetnek hasonló alkotásokat – meg a hozzánk hasonló öregebb őrültek is. Életem legjobb csigáját festettem meg!
Széplaki Nóra Erika