Egy történet Lakatos Istvántól

Oszkárral utaztam a fesztiválra, ezen a kedden a 7 személyes kisbuszban mindenki Nagyharsányba tartott. Két „első bálozó” lány mellett ültem, szívesen osztottam meg velük Katlanos élményeimet, egy-két hasznos információt. Figyelmükbe ajánlottam a nagyharsányi péket, Sebestyén bácsit, akinél érdemes kezdeni a napot. Beszéltem nekik a sorszámért való éjszakai-hajnali sorban fekvések sajátos hangulatáról, ami nekem –app ide, vagy oda– elválaszthatatlan a Katlantól. És láss csodát! Másnap reggel 6 óra tájban e két útitársam áll sorban mögöttem a jó illatú pékműhelyben. Szombaton pedig ezek a lányok voltak az elsők a nagyharsányi infópont előtti fekvő sorban, hajnali kettő előtt telepedtek oda egyből a Quimby koncert után, nem bízva a véletlenre a záró napi sorszámokat. Tőlük kaptam egy bilétát a K2 délelőtti Nagyharsányi menyasszonyára, mert aznap a Katlanfutás előkészületei miatt hanyagoltam a kifekvést. És itt, a Bölcsész udvarban történt valami, ami az egyik legszebb élményem volt az 5 nap alatt. A falusi udvarba beszorult 40 fok feletti kánikula, dögmeleg ellenére sok-sok érdeklődő, akiknek csak kis része tudott fedett, vagy árnyékos helyre ülni. A többség –a színészekkel együtt, akik az udvar közepén játszottak– a tűző napon várta az előadás kezdetét. Egyszer csak az árnyékban ülők közül valaki felállt –kalapját is egyből nyújtva– és a napra kényszerülőknek ajánlotta fejfedőjét. Másodpercek alatt követői akadtak, így szempillantás alatt talált új gazdára tucatnyi sapka és kalap, enyhítve kicsit legalább a kintebb ülők megpróbáltatásait. Mikor ezt az apró, mégis felemelő jelenetet később Bérczes Lacinak elmeséltem, valami olyasmit mondott: milyen jó, hogy képesek vagyunk így is élni. Igazán törekedhetnénk erre az év maradék 360 napján is – teszem hozzá.