Fejtől s lábtól
Az idei irodalmi Artisjus-díjat Tompa Andrea kapta második regényéért, melynek címe: Fejtől s lábtól. Erről a könyvről, s ennek kapcsán szülővárosáról, Kolozsvárról, a 20. és 21. századi női szerepekről, a balneológiáról, de talán színházról is faggatja majd őt Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője.
Tompa Andrea színikritikus, író, tanár. Kolozsváron született, ma Budapesten él. 2010-ben jelent meg első regénye, A hóhér háza, 2013-ban a második Fejtől s lábtól címmel, mindkettő a Kalligram Kiadónál. A kolozsvári egyetemen színházi tárgyakat tanít, adjunktus, valamint a Színház folyóirat főszerkesztő-helyettese.
Reményi József így ír a könyvről: „Míg az első könyv, A hóhér háza egy magányos leány huszadik századvégi bildungsromanja, addig az új regény egy magányos férfi és egy magányos leány különös kettősét rajzolja meg száz évvel előbb. Felváltva beszélnek hozzánk: a Brassó közeli aljegyző fia és az enyedi zsidó kereskedő lánya.
Kolozsvár olvasztó tégelyében. Igen, lehetne e könyv romantikus példázat, de nem az. Hőseink első találkozásának emlékét kiradírozza az összeomlás, az új időszámításban mellékesen, véletlenszerűen sodródnak megint, mintegy először, egymás mellé. Az igazi nagy, szenvedélyes találkozás a tudásra és hasznos működésre szomjas lelkeké Kolozsvárral, a polgári Erdély kultúrájával, szellemi potenciáljával, a fejlődés igézetével. És ennek sodró energiáiból az országos traumák után is marad muníció.
Egy szinte ismeretlen nyelven megszólaló regényt olvasunk, amelynek szerzője nem az almáriumban kutatja a családi múltat, hanem korabeli hírlapokban, színlapokban, tudományos értekezésekben, sebészek esetleírásaiban, fürdőorvosok tervezeteiben. Ezekben találja meg a válaszokat legszemélyesebb kérdéseire. Ha művelődéstörténész volnék, hangsúlyoznám, hogy Tompa Andrea hézagpótló munkát írt. Irodalmárként, a regény elbűvölt olvasójaként azonban az érett elbeszélőt, a poézisra fogékony megfigyelőt látom, aki fordított optikával dolgozik: nem egy mikrovilág nagyjeleneteit írja, hanem a történelem teátralitását fordítja le a napi teendők gesztusaira.
Tompa Andrea két műben a magyar irodalom női alakjainak, ha tetszik, női szemléletének új vonásaival szolgál. De nem programszerűen teszi ezt, s nem a nemek szétrajzolásával. A Fejtől s lábtól még fiatal hősnője így beszél: „Alig is vettem észre, s már meg is öregedtem, nem szültem, nem éltem, nem öleltem semmit. Őrült sebességgel rohant keresztül mirajtunk az idő…” Leendő társa ugyanakkor egy orfeumi táncosnővel van elfoglalva, mint mondja: „ilyen gyönyörű vakbélgyulladást nem láttam még”, „ezen az igen szép női testen öröm volt dolgozni”. Sebészi pontosságú jelenet a katasztrófák színpadán.”
Egy Borbély Szilárd által készített interjúban Tompa Andrea így vall az írásról: „Egyetlen dologra hallgatok: az érdeklődésemre. Talán ezért vagyok szorgalmas, mert nagyon érdekel. Ha öt korabeli sebészeti tankönyvet olvastam hónapokig, és fürdőhirdetéseket nézegettem hetekig, azt az érdeklődésem az a megmagyarázhatatlan valami irányította, amit régen ihletnek hívtak: amikor az ember remeg a vágytól, hogy ezzel foglalkozzon és nem siet megmagyarázni magának, hogy miért és van-e értelme. Korabeli sajtót sokat forgattam, de hiába próbáltam jobban megérteni belőle az első világháborút vagy Trianont, csak ennyire sikerült. A sajtót sem olvastam módszeresen, szerettem az esetlegességet az egész munka során: ami szembejön. Általában keveset jegyzeteltem, és azt sem nyitottam ki írás közben, ezért sok mindent sokszor kellett elolvasnom. De amit elfelejtek, arra nincs szükség. Korabeli sajtót azért jó olvasni, mert éppen a világ kiismerhetetlenségét, zavarát mutatja (ráadásul ebben a korban kemény cenzúra is van, főleg 1919-től). Trianon körül azonban a levéltárakban Erdélyben alig találtam valami kapaszkodót – kórházi betegnyilvántartások, mindenféle ilyen anyag hiányzik, s ez bizonyos értelemben jó, az ember azt fantáziál, amit akar. De azt is mutatja: a nagy kataklizmákról nem maradnak fenn naplók, levelek, de még hivatalos dokumentumok sem, az emberek a túlélésért dolgoznak és nem a reflexióval vannak elfoglalva. De kinek kellettek az 1919-es kolozsvári betegnaplók? Mit rejthettek, amiért valaki elragadta? Vagy elpusztult egy pincében? Nem fogjuk megtudni. Az emberi érzések viszont kiismerhetőbbek: ha nem is tudom, hogy pontosan mi történik a világban, de tudom, hogy milyen hatással van rám, mit érzek – ezt viszont próbáltam komolyan venni és „belemenni”, à la Sztanyiszlavszkij.