"Temesd bár az igazságot hét véka föld alá, kimászik onnan és világítani fog, vakító szivárvány."*
Sötétek vagyunk, mi, emberek. Mármint súlyos, mély, fájdalmas erők lakoznak egy ember lelkében. Sokszor jut eszembe, hogy vajon mitől van az, amit már Karinthy is feszegetett a Barabbás című novellájában, miszerint az emberek ugyan egyenként mind azt kiabálják, hogy Jézus, ám a tömeg hangja mégis Barabbásra áll össze. Hogy szomszéd, ne érts félre, nem rátok gondoltam, vannak persze rendes románok (szerbek/szlovákok/horvátok/zsidók/cigányok) is. Mitől tud eljutni egy társadalom, benne az egyén odáig, hogy pusztán csak azért, mert ők nem olyanok, mint mi (amúgy meg, miért, mi milyenek vagyunk? Persze, tudom, mindig jobbak...), hogy minden nyomorunknak ők az okozói, likvidáljon, hogy hagyjon likvidálni maga mellől egy népcsoportot? Igen, tudjuk, legtöbbször elég egy szikra, hogy évszázados etnikai feszültségek robbanjanak, kiszabaduljon az állat. És a többség vigyék, csak vigyék őket, mindenről ők tehetnek, nekünk sokkal jobb lesz nélkülük-szemlélete vajon mikortól, mely ponton, hány ember után fordul át szemlesütős-szégyenné, és temeti el hallgatásba a felelősségét? Mert ez történik, tudjuk, tapasztalatból tudjuk. Borzasztó elhallgatások lappanganak a múltban. És ami súlyos, hogy nemcsak az elhurcoltatók, kivégzők, hanem az áldozatok is elnyomják magukban az emlékeket. Ha nem beszélünk róla, akkor meg se történt. Pedig mindig itt az idő. És minél hamarabb, annál több generáció tanulhat belőle. Mert ha minél később, akkor kikopik az emlékezetből.
Ezzel az igénnyel kezdtek el beszélni a Katonások és a Szabadkaiak az egykorvolt (holnemvolt) Jugoszlávia területén végrehajtott magyarirtásról. A II. világháborút követő tisztogatásokról. Nagyüzemi szinten vitték ölni a magyarokat. A bűnük, hogy magyarok. Voltak persze valódi bűnösök, (például az orvos, aki halála pillanatáig büszke arra, hogy negyvenhét zsidót öletett, ölt meg, és Magyarország a magyaroké rendületlenül), de az ocsút egy etnikai tisztogatás alatt csak ürügyül keverik bele búzába – számolatlanul ásatták meg a sírjaikat áldozat-önmagukkal.
Ennek fájdalmáról és gyötrelméről beszél ez az előadás. Az első felböfögés mindig goromba, durva. De ki kell hányni, öklendezni a dugót, ami elfojtja az igazságot. Hogy nem lehet mentség a ti kezdtétek, mi csak válaszoltunk, mert mindig találni egy sokkal kezdőbb pontot, ami megelőzi a választ - a bűn volt előbb, vagy a bosszú?-végtelen láncolatán ártatlanul elpusztult áldozatok csüngnek értelmetlen-élettelen. Kinek lesz bátorsága szembenézni?
A két társulat egy önálló egésszé forrt össze ezekre a pillanatokra. Mintha mindig is együtt dolgoztak volna. És ez az előadás legnagyobb erénye. Olyan erős összmunkával dolgoznak az ügyön, hogy Ügy lesz belőle. Talán – hisz ezt az előadást Szabadkán is játsszák – ezzel elindul egy párbeszéd. Remélem, megszüli majd azt is, hogy mi, magyarok mit műveltünk a szerbekkel Újvidéken a hideg napok alatt. Legalább ekkora, könyörtelen őszinteséggel megmutatva. És hogy ezt mi tesszük meg, és nem a szerbek mutatnak ránk vádló ujjal megint. Mert bizony, mi se voltunk a Deákné vászna.
*A cím Mohácsi János A kávéház című előadásában hangzott el, ám mélységes igazsága feljogosított az eltulajdonítására.
Ezzel az igénnyel kezdtek el beszélni a Katonások és a Szabadkaiak az egykorvolt (holnemvolt) Jugoszlávia területén végrehajtott magyarirtásról. A II. világháborút követő tisztogatásokról. Nagyüzemi szinten vitték ölni a magyarokat. A bűnük, hogy magyarok. Voltak persze valódi bűnösök, (például az orvos, aki halála pillanatáig büszke arra, hogy negyvenhét zsidót öletett, ölt meg, és Magyarország a magyaroké rendületlenül), de az ocsút egy etnikai tisztogatás alatt csak ürügyül keverik bele búzába – számolatlanul ásatták meg a sírjaikat áldozat-önmagukkal.
Ennek fájdalmáról és gyötrelméről beszél ez az előadás. Az első felböfögés mindig goromba, durva. De ki kell hányni, öklendezni a dugót, ami elfojtja az igazságot. Hogy nem lehet mentség a ti kezdtétek, mi csak válaszoltunk, mert mindig találni egy sokkal kezdőbb pontot, ami megelőzi a választ - a bűn volt előbb, vagy a bosszú?-végtelen láncolatán ártatlanul elpusztult áldozatok csüngnek értelmetlen-élettelen. Kinek lesz bátorsága szembenézni?
A két társulat egy önálló egésszé forrt össze ezekre a pillanatokra. Mintha mindig is együtt dolgoztak volna. És ez az előadás legnagyobb erénye. Olyan erős összmunkával dolgoznak az ügyön, hogy Ügy lesz belőle. Talán – hisz ezt az előadást Szabadkán is játsszák – ezzel elindul egy párbeszéd. Remélem, megszüli majd azt is, hogy mi, magyarok mit műveltünk a szerbekkel Újvidéken a hideg napok alatt. Legalább ekkora, könyörtelen őszinteséggel megmutatva. És hogy ezt mi tesszük meg, és nem a szerbek mutatnak ránk vádló ujjal megint. Mert bizony, mi se voltunk a Deákné vászna.
*A cím Mohácsi János A kávéház című előadásában hangzott el, ám mélységes igazsága feljogosított az eltulajdonítására.