Harc az idővel
Mindig kérdés, hogy mennyi idő szükséges egy előadás létrejöttéhez. Kell hozzá az a több hónapos, olykor éves munkafázis, amivel (mondjuk például) Vasziljev operál? Vagy elég akár egy hét? Vagy akkor mi van az improszínházakkal? (amik persze bizonyos paneleket, fordulókat mégiscsak előre megbeszélnek) Kőszínházak üzemmenetében állandó harc folyik az idővel. Bemutatókényszer, állandó előadások esténként, látszólag hat hét próbaidő, de valójában összeszámolva nyomába se ér a próbaszám a hat hét per hat nap per két próba életálomvilágnak.
Nyílván nincs jó válasz, persze. Minden alkotó elhelyezi magát ebben a rendszerben, saját, belső kompromisszum avagy kompromisszum-képtelenségének mezsgyéjén. Mert úgyis a végredemény dönt aztán. Hogy jó-e az a színház, ami a cső végén kijön. Így aztán, minden kétség nélkül ülhet be egy olyan előadásra az ember, amiről tudja, hogy egy hét alatt készült el. A FAQ Társulat a taburól csinált előadást. A ki nem mondható dolgokról. De sokkal inkább a ki nem mondottakról. Az előadás kicsit nehezen indult, nem igazán lehetett eldönteni, hogy mi is lesz ez igazán, de egyszercsak olyan történeteket kezdtek elmesélni, melyek mindannyiunk számára ismerősek kezdenek lenni: hogyan tud egy történetre két ember teljesen máshogy emlékezni, hogyan beszélünk el az álkedvesség-negédesség áljótékony takarója alól kommunikálva egymás mellett, mit kezd a szakember-gárda egy lány gyermekkori apa-lány történetével (semmit). A legviccesebb jeleneteket, mikor például a lányok egy lányként próbálják meggyőzni legfelsőbb önmagukat, hogyan kell egy nőnek megfelelően kezelni egy randira várást, és a pasas késését. Meg amikor egy pár történetén csúszunk végig egy beszélgetés alatt, de nem a konkrétan elhangzó szavakat halljuk, hanem amit azok ki akarnak fejezni: tagadás, mentegetőzés, hibáztatás, hibáztatás, hibáztatás. Bók. És amitől marhára vicces az az, hogy például az elébb említett bók szót úgy mondják ki, mint egy valódi bókot, és arra a viszontreakció is olyan, mintha el is hangzott volna, hogy szép a szemed.
Kezdés előtt megkérték a nézőket, hogy írják le egy-egy cetlire a titkaikat. Az előadás vége felé aztán előkerültek ezek a cetlik, és megénekelték őket. Akár csak az ember a nézők közül, akinek nincs legjobb barátja. Vicces az, ahogyan egyikük eldönti, hogy mivel neki sincs, innentől ők lesznek egymás legjobb barátai. Mindig veszélyes mezsgye berántani egy nézőt egy előadásba. Kell hozzá gigászi bátorság, és legfőképp valami nagyon erős geszuts, amivel át lehet billenteni a helyzet szemérmességét. Ez az aligpróbált-egyhétenírt előadás tudta ezt. És ehhez persze kellett egy közönség, amelyik elég nyílt és fogékony egy ilyen típusú őrültséghez, de kellettek hozzá a csepűrágók is. Szóval az első (és egyben persze költői) kérdésre nincs válasz, de ezek a srácok (értem benne a csajokat is) leszarták ezt, és csináltak egy jó előadást.
- sz -
Nyílván nincs jó válasz, persze. Minden alkotó elhelyezi magát ebben a rendszerben, saját, belső kompromisszum avagy kompromisszum-képtelenségének mezsgyéjén. Mert úgyis a végredemény dönt aztán. Hogy jó-e az a színház, ami a cső végén kijön. Így aztán, minden kétség nélkül ülhet be egy olyan előadásra az ember, amiről tudja, hogy egy hét alatt készült el. A FAQ Társulat a taburól csinált előadást. A ki nem mondható dolgokról. De sokkal inkább a ki nem mondottakról. Az előadás kicsit nehezen indult, nem igazán lehetett eldönteni, hogy mi is lesz ez igazán, de egyszercsak olyan történeteket kezdtek elmesélni, melyek mindannyiunk számára ismerősek kezdenek lenni: hogyan tud egy történetre két ember teljesen máshogy emlékezni, hogyan beszélünk el az álkedvesség-negédesség áljótékony takarója alól kommunikálva egymás mellett, mit kezd a szakember-gárda egy lány gyermekkori apa-lány történetével (semmit). A legviccesebb jeleneteket, mikor például a lányok egy lányként próbálják meggyőzni legfelsőbb önmagukat, hogyan kell egy nőnek megfelelően kezelni egy randira várást, és a pasas késését. Meg amikor egy pár történetén csúszunk végig egy beszélgetés alatt, de nem a konkrétan elhangzó szavakat halljuk, hanem amit azok ki akarnak fejezni: tagadás, mentegetőzés, hibáztatás, hibáztatás, hibáztatás. Bók. És amitől marhára vicces az az, hogy például az elébb említett bók szót úgy mondják ki, mint egy valódi bókot, és arra a viszontreakció is olyan, mintha el is hangzott volna, hogy szép a szemed.
Kezdés előtt megkérték a nézőket, hogy írják le egy-egy cetlire a titkaikat. Az előadás vége felé aztán előkerültek ezek a cetlik, és megénekelték őket. Akár csak az ember a nézők közül, akinek nincs legjobb barátja. Vicces az, ahogyan egyikük eldönti, hogy mivel neki sincs, innentől ők lesznek egymás legjobb barátai. Mindig veszélyes mezsgye berántani egy nézőt egy előadásba. Kell hozzá gigászi bátorság, és legfőképp valami nagyon erős geszuts, amivel át lehet billenteni a helyzet szemérmességét. Ez az aligpróbált-egyhétenírt előadás tudta ezt. És ehhez persze kellett egy közönség, amelyik elég nyílt és fogékony egy ilyen típusú őrültséghez, de kellettek hozzá a csepűrágók is. Szóval az első (és egyben persze költői) kérdésre nincs válasz, de ezek a srácok (értem benne a csajokat is) leszarták ezt, és csináltak egy jó előadást.
- sz -