Hétköznapi imbolygások: Jon Fosse Tél című darabja
Az esőtől, meg a fülledt terem párájától egyaránt mindenki vizes a Mokos Pincészet aulájában. Várjuk az előadást, amelyet a hely saját(!) színháztermében játszanak majd ketten. Hát, mégis csak tud ez a Katlan valamit, ha igény támad egy boros gazdában, hogy saját teátruma legyen. Én, személy szerint félek attól, hogy minden nedvesség az arcomra fagy majd a mosollyal együtt az előadás végén. Ugyanis skandináv darabról van szó, nőről és férfiról beszél, színház, ezért már magában nem egyszerű a képlet, ráadásul a címe: Tél. Elkezdődik a pusztán párbeszédekre épülő darab. Őze Áron vészjósló ballonban gubbaszt egy himbálódzó „színpadon”, de nevezem inkább színpadi térnek. Ott ül, talpig unalmas színekben és vár. Valamire nagyon, szemlátomást. Egyelőre úgy tűnik, hogy a nézőkre. Mindenki elfoglalja a helyét, a földön is ülnek. Bérczes László darabjára sokan kíváncsiak. Mégiscsak a Katlan papája. Tömve tehát a terem. Közben két zongorabillentyű leütve, ismétlődően, kínvallatni szokás ilyesmivel. És ha ez nem lenne elég, jó ritmusban egy-egy károgás, magnóról. Bejönni látszik a számításom, innentől nem várhatok gageket, vagy kedélyeskedést a színpadon. Azt hiszem, amit kapni fogok, az a pőre valóság.
Aztán a darab előrehaladtával bizonyosságot nyer, amit gondoltam. Nem beszél másról, mint a mindennaposságról. Az életben föllelhető kicsinységről és boldogtalanná tevő, vakmerően hősi lépésekről. Az egymás mellett elbeszélésről, a szilárd talaj nemlétéről. Az a bizonyos színpadi tér mutatja is ezt. Láncon függ, és ha fellép rá valaki, imbolyogni kezd. Majdnem kiszalad a láb alól. Ebbe a térbe érkezik tűzpirosban a nő. Mészáros Sára. A haja skandináv vöröse provokálja, és, köztünk szólva, izgatja is a férfit. Sokat is játszik vele, hódít, de nem számításból. „A nőd vagyok!”- mondja és kész, ezzel elveszett a férfi. Így nagyjából már a darab első öt percében elkezdődik az érzelmi ámokfutás, az idegtépő libikóka. Valami félrecsúszik a mindennapokban. Aki igazi happy endet vár, az csalódik. És József Attila óta tudjuk: „kit anya szült, az mind csalódik végül…”. Ez is itt a lényeg. A csalódás, annak árán, hogy megpróbáljuk a boldogságot. Hogy ez egyértelmű bukáshoz vezet-e? Nem tudom. Mindenesetre a szöveg és a szövegmondás jól mutatja a mindennapiság nehézségeit. Ugyanis töredezett, befejezetlen mondatok alkotják (meg) a drámát. Egy nem komfortos darab. Az a típus, amikor nem nagyon tud az ember mit kezdeni a maga emberi mivoltával és nemiségével (nő, férfi) utána. De hogy elgondolkozik felőle, az szinte biztos. A folyton lengő színpad-tábla, néha megáll, rögzül. Hátha marad esély megtalálni a nyugvópontot a másikban. Ez persze – mindenki tudja, aki bent ül – egy percig sem ilyen egyszerű. Tűnhet annak, de a végeredmény majdnem a kudarc. Így vagy úgy, veszteség a vége.
A záróképig tulajdonképpen semmi nem oldódott meg. Mindent sikerült a lehető legbonyolultabb állapotig hajszolni. Mégis, egy töredéknyit, egy utolsó tablónyit együtt hintázik a pár, akik úgy egymáséi, hogy valójában nem. És a hintán akkor elhiszik, hogy boldogok. A férfi pedig szórja a tiszta havat a fénybe. Idilli kép, már-már gúnyosan az. Mert egyszer megáll a hinta és akkor újra beszélgetni kell egymással, magukról. Erre a beszélgetésre hív meg a Kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pesti Színház közös produkciója, a Tél, amely ebben a tálalásban különösen fagyos.
Dudás Demeter
Aztán a darab előrehaladtával bizonyosságot nyer, amit gondoltam. Nem beszél másról, mint a mindennaposságról. Az életben föllelhető kicsinységről és boldogtalanná tevő, vakmerően hősi lépésekről. Az egymás mellett elbeszélésről, a szilárd talaj nemlétéről. Az a bizonyos színpadi tér mutatja is ezt. Láncon függ, és ha fellép rá valaki, imbolyogni kezd. Majdnem kiszalad a láb alól. Ebbe a térbe érkezik tűzpirosban a nő. Mészáros Sára. A haja skandináv vöröse provokálja, és, köztünk szólva, izgatja is a férfit. Sokat is játszik vele, hódít, de nem számításból. „A nőd vagyok!”- mondja és kész, ezzel elveszett a férfi. Így nagyjából már a darab első öt percében elkezdődik az érzelmi ámokfutás, az idegtépő libikóka. Valami félrecsúszik a mindennapokban. Aki igazi happy endet vár, az csalódik. És József Attila óta tudjuk: „kit anya szült, az mind csalódik végül…”. Ez is itt a lényeg. A csalódás, annak árán, hogy megpróbáljuk a boldogságot. Hogy ez egyértelmű bukáshoz vezet-e? Nem tudom. Mindenesetre a szöveg és a szövegmondás jól mutatja a mindennapiság nehézségeit. Ugyanis töredezett, befejezetlen mondatok alkotják (meg) a drámát. Egy nem komfortos darab. Az a típus, amikor nem nagyon tud az ember mit kezdeni a maga emberi mivoltával és nemiségével (nő, férfi) utána. De hogy elgondolkozik felőle, az szinte biztos. A folyton lengő színpad-tábla, néha megáll, rögzül. Hátha marad esély megtalálni a nyugvópontot a másikban. Ez persze – mindenki tudja, aki bent ül – egy percig sem ilyen egyszerű. Tűnhet annak, de a végeredmény majdnem a kudarc. Így vagy úgy, veszteség a vége.
A záróképig tulajdonképpen semmi nem oldódott meg. Mindent sikerült a lehető legbonyolultabb állapotig hajszolni. Mégis, egy töredéknyit, egy utolsó tablónyit együtt hintázik a pár, akik úgy egymáséi, hogy valójában nem. És a hintán akkor elhiszik, hogy boldogok. A férfi pedig szórja a tiszta havat a fénybe. Idilli kép, már-már gúnyosan az. Mert egyszer megáll a hinta és akkor újra beszélgetni kell egymással, magukról. Erre a beszélgetésre hív meg a Kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pesti Színház közös produkciója, a Tél, amely ebben a tálalásban különösen fagyos.
Dudás Demeter