Közös ugrálóvár a közös játszóházban: a Katlant megnyitó Quimby koncertről

Most, hogy elhangzott a megnyitó szó Bérczes Lacitól, no meg, hogy legyünk jó emberek, tényleg bizseregni kezdett a Katlanlakók Quimby receptora. És nem kellett csalódnunk. Kiss Tibiék, ha nem is óramű pontossággal, de belecsaptak a húrokba - az Égiek pedig decens villámokat is szórtak a reflektorok mellé. Így egy nagyon nagy, tomboló, hömpölygő ”egységen”cikázott át a természetes, meg a „csinált”fény, és tette a hangulatot még sejtelmesebbé. A számok nagy többsége nagyon furcsa helyekre vezette el azokat, akik hallgathatták szitáló esőben - de inkább film noir-os hangulatban, mint bőrig ázva, bosszankodva - a zenekart, akik nélkül nincs Katlan. Olyan helyekre, ahol nem baj, ha valaki „nem normális”, ahogy ez a majdnem mottóvá vált Törőcsik Mari idézet is szól és rajtunk keresztül, akik itt vagyunk: üzen. Helyenként andalító, már-már a filozofikusságot is megengedő, olykor pedig inkább pszichedelikus, révedő sámánzeneként hatottak a dalok, vagy vizes hajat rázó, szuper együtt-vonaglásba torkolló hangulatban rázta az egész Katlan, hogy remegett belé a környék. Voltak a nagy múltú slágerek is persze, ahogy az dukál, de minden kicsit turbózva. Méghozzá a Mitch&Mitch perka szekciójával dúsítva. Livius úgy élvezte ezt az alkalmi fúziót, mint egy nagy óvodás. És mi is. Tulajdonképpen a szövegekből szivárgó létkeresésen túl ösztönös lényekké, gyerekekké váltunk a tömegben. Azt érezhettük, hogy mindenki egymás játszótársa, ebben a giga nagy ugrálóvárban, melynek neve: Quimby koncert. És egy még nagyobb játszóházban, biztonságban: a Katlanban. Mindent megtettek a srácok, hogy hamisítatlan nyitóbuliként üzemelhessen a koncert. Kiss Tibi megköszönte az összes Katlanozónak, hogy évről-évre van melójuk, mert ide mindig hívják őket és fölcsorgatják a rajongásukat a színpadra. Meg is „ráadásoztattuk” őket rendesen. És ők annak rendje és módja szerint hozták a vártat. Mindenki tapsolt, ugrált és meg is hatódott, akárcsak a srácok a színpadon. Utolsónak Livius még „megbabonázta” a közönséget a „Magam adom”-mal, aztán a legvégén együtt nyomtuk a magnóból hullámzó „Stand by me”-t a fiúkkal, akik a színpad szélén ropták. Jól esett nekik is, nekünk is. Ideális játszótársak voltunk ezen az estén is. Jövőre folytatjuk.



Dudás Demeter