Kultúraközi előzékenység, zenei idegenség

Nincs könnyű dolga annak a zenekarnak, amelyik a magyar fesztiválszezonban a Quimby előtt melegíti be a színpadot. Kiss Tibi és társai ugyanis jó ideje abszolút headlinerei a nyári nagy zenés programsorozatoknak, akiket ma már több generáció is figyelemmel kísér, főként az össznépi banzájoknak számító fesztiválokon. Nem volt ez másként tegnap este az Ördögkatlan nagyszínpadán, a nagyharsányi focipályán, a Quimby frontembere által nagyra becsült lengyel Mitch&Mitch esetében sem. A népes instrumentális csapat sajátos időutazásra hívta egyre gyarapodó közönségét, amennyiben a szalonzenei, jazz és rock elemeket a 80-as évekbeli magyar undergroundból is ismerős avantgarde-noise hatásokkal ötvözte. A közönség soraiban állva elgondolkodhatunk azon, hogy a különböző zenetörténeti időszakok megidézésének vajh miben is állhat az aktualitása. Erre a kérdésre nem adódott könnyű válasz, hiszen némelykor az 50-es évek boogie-jának modernizált hangszerelésben előadott változatát hallhattuk, máskor viszont az az érzésünk támadhatott, hogy egy ’70-es évek végi kelet-európai üzemi bankett zenei világát igyekeznek a lengyel muzsikusok (tagadhatatlanul magas szintű hangszeres tudással) felidézni. A hagyományos fölállású fúvós szekció harsánysága és a dalok viszonylagos ritmikai egyszerűség a közönség többségét láthatóan megmozgatta, az elmélyültebb zenehallgatásra vágyók azonban alkalmasint hiányolhatták az újítást, a váratlanságot, a bevált sémákon való túllépést. Ez utóbbira leginkább a vibrafonon játszó muzsikustól lehetett számítani, hallhatóan ő volt a kompozíciós középpontja a bandának. Visszatérvén a kiindulásként megfogalmazott nemzedéki fogyasztói szokásrendre, megállapíthatjuk, hogy míg a Quimbyt hallgatva több generáció egyidejűleg saját világára ismerhet, sajátos, ismétlődően megtörténő otthonosságérzettel találkozhat, addig a Mitch&Mitch úgy képzett hidat a nemzedékek között, hogy valójában egyik generáció irányába sem tett engedményt, mert amit tegnap este hallottunk, az csak abban az értelemben tűnt autentikusnak, hogy egyikünk sem ismerhetett benne magára. Még akkor sem, ha a rokonszenves zenekarvezető a számok közötti átkötő szövegeiben rendre a magyar kultúra sajátszerűsége iránti előzékenységről tett tanúbizonyságot.


Sándor Zita