Minden „nem normálisak” ősapja: Szókratész védőbeszéde Palkonyán
Először is, tisztázásra szorulna a normális és nem normális szembenállás. Szorulna, ha nem volnánk Katlanlakók. Mert így, számunkra, minden kétséget kizáróan tapintható közelben áll a különbség. Ez, ha azt vesszük, kivételes szerencse. De, hogy ráadásul a nem normálisság rendes évi továbbképzésén túl részt vehettünk egy „mesterkurzuson” is és a legnagyobbtól tanulhattunk, ez egészen kivételes.
Ugyanis eljött közénk szellemében Szókratész. Az ember, aki nem tud semmit és ehhez méltóan él és keres. Illetve felkutatja az olyan embereket, akiknek –ahogy ő mondja-, bögöly módra kell a fejükre ülni és minden erejével azon van, hogy az emberek jobbá, többé váljanak, (jobb szó híján) „bölcsessége” által. Tehát itt volt kora este, egyszerű, sötét, csíkos öltönyben, fehér ingben, fekete cipőben, ősz hajjal, szakállal. Ő, meg egy szék. No, meg mi, athéni férfiak. Teljesen mellékes, hogy a nap és a kor Szókratésze Haumann Péter, mert amiről ma beszél, az több ezer éve érvényes, sőt, lehet, hogy még érvényesebb is. Ahogyan pedig beszél… Nos, nincsenek dokumentációk a kezünk ügyében az igazi agg Szókratészről, ahogyan az Areios Pagos előtt védi magát (abszurd kép, nem mondom), ezért kénytelen kihangosítója, a művész, egyénire formálja a figurát, még ha az oly nagy formátumú is, mint e görög filozófus. Haumann Péter pedig hosszú évtizedek óta játssza már, mondja már Szókratész védőbeszédét. De nem észrevehető a játék, a mesterség, nem érhetők tetten a színművész által ismert fogások. Nem darab, nem is előadás. Inkább esemény. Tulajdonképpen színháznak is csak annyiban színház, hogy fontos dolgokról tesz fel kérdéseket. Az ember, ha tudja, mire ül be, nem kíván kitűnni színházi ruhájával és az egy számmal vastagabb vakolattal az arcán. Nem annyira a flitterhez szabott történés ez. Elrejti, tulajdonképpen elfedi mindezen fölösleges cicomákat. Mondtam, hogy nem normális. Az, hogy hosszú-hosszú oldalakon keresztül csak beszél a művész, tulajdonképpen nem is tűnik erőfeszítésnek. Hiszen épp akkor gondolja át mondandóját, s fogalmazza meg úgy, ahogy csak Szókratész tudhatta. Ezért teremt estéről estére mindig új szövegeket, mert ott, az Akropoliszon is így volt. Nem volt előre megírt beszéd. Nem, Xenophón, vagy bármelyik lelkes, fiatal híve sem avanzsált Szókratész beszédírójává. Amit mond, ott születik. Ezért kell a születés ütemében mondani. És ez így is van rendjén. Mindenki sárosan ül a Mokos Pincészet színháztermében. Micsoda szerencse, hogy van és csodákat láthat, egy évben több napon át biztosan. Mi meg, nézők, ott ülünk, még a földön is és hallgatjuk a tanítást, s látjuk meghalni Szókratészt. Kimúlni, egyszerűen, mint akármelyik ember. „Milyen könnyen kimondtad: halál!”- gondolkozik el ezen a mester a bírák és vádlója körében. „De Miléthosz, te nékem nem árthatsz!”- ezt is mondja, és csak a legnagyobbak sajátja, hogy nem könyörögnek az életükért, hanem vádlójukat vádolják inkább. De a nem normalitás szemszögéből nézve ez érthető, követhető és követendő is, hiszen csak az igazat beszéli. És aki mindig igazat szól, annak betörik a fejét, ahogy a mondás is tartja, de első körben nem normálisnak tartják. Hamuann Péter azonban a történelmi adalékokkal fűszerezett nyitány és a védőbeszéd elmondása után továbbmegy a történetben.
Szókratész börtönben folytatott, tanítói igényű beszéde következik. Itt lánglelkű hívei ki akarják szabadítani és megszöktetni őt a börtönből. És itt következik el talán a legkorábban datálható dokumentum megszületése, mely minden nem normálisnak kötelező olvasmányául kellene, hogy szolgáljon. De bárkinek hasznára válik, válhat ez a jó néhány, helyenként tömény, de vaslogikával megszerkesztett érvelés. Az érvelés vége pedig, hogy Szókratésznak meg kell halnia. Tehát, szigorúan véve, azzal, hogy nem engedi, hogy kiszabadítsák, a halálba érveli magát. Az ok pedig a törvény és Isten tisztelete. Ő nem fog véteni ellene, csupán hogy mentse az életét. És ne gondolja bárki is, hogy nem fél. Retteg hiánya következményeitől Athénban.
Amikor pedig nincs több mondandója, kiissza a méregpoharat, lassanként meghal. Az emberi félelemnek olyan fokát rekonstruálja Haumann Péter, amit látni csak ott, gubbasztva egy színházteremben, egy pár ezres településen, sokadmagammal, ugyanazon pontra koncentrálva nem megfogalmazható. A művész még az elején, a bevezetőben megjegyezte, hogy ha valaki azt várja, hogy látni fogja Szókratész porba hullását, azt tőle nem kapja meg. Egy büszke, és félelmetesen bátor mozdulattal leinti a fényt az utolsó szó után és elsötétül a nézőtér. Az pedig, hogy tíz percig tartó vastapsban tör ki az őrjöngő, már talpon álló közönség, azt mutatja, ha más nem, itt a Katlanban az a sok nem normális tisztelgett a nagy utód előtt és nem felejti el (talán), amit Szókratész elkezdett, Haumann Péter pedig folytat tovább. Ma épp Palkonyán, nekünk.
Dudás Demeter
Szókratész börtönben folytatott, tanítói igényű beszéde következik. Itt lánglelkű hívei ki akarják szabadítani és megszöktetni őt a börtönből. És itt következik el talán a legkorábban datálható dokumentum megszületése, mely minden nem normálisnak kötelező olvasmányául kellene, hogy szolgáljon. De bárkinek hasznára válik, válhat ez a jó néhány, helyenként tömény, de vaslogikával megszerkesztett érvelés. Az érvelés vége pedig, hogy Szókratésznak meg kell halnia. Tehát, szigorúan véve, azzal, hogy nem engedi, hogy kiszabadítsák, a halálba érveli magát. Az ok pedig a törvény és Isten tisztelete. Ő nem fog véteni ellene, csupán hogy mentse az életét. És ne gondolja bárki is, hogy nem fél. Retteg hiánya következményeitől Athénban.
Amikor pedig nincs több mondandója, kiissza a méregpoharat, lassanként meghal. Az emberi félelemnek olyan fokát rekonstruálja Haumann Péter, amit látni csak ott, gubbasztva egy színházteremben, egy pár ezres településen, sokadmagammal, ugyanazon pontra koncentrálva nem megfogalmazható. A művész még az elején, a bevezetőben megjegyezte, hogy ha valaki azt várja, hogy látni fogja Szókratész porba hullását, azt tőle nem kapja meg. Egy büszke, és félelmetesen bátor mozdulattal leinti a fényt az utolsó szó után és elsötétül a nézőtér. Az pedig, hogy tíz percig tartó vastapsban tör ki az őrjöngő, már talpon álló közönség, azt mutatja, ha más nem, itt a Katlanban az a sok nem normális tisztelgett a nagy utód előtt és nem felejti el (talán), amit Szókratész elkezdett, Haumann Péter pedig folytat tovább. Ma épp Palkonyán, nekünk.
Dudás Demeter