Napba néző
Moha szélű, markomba férő szigeten fogom építeni váram a szélcsöndben, mondja Fekete Ernő, és én rögtön elhiszem neki. Ott is vagyok, mezítláb tapicskolok az ázott mohában, lábujjaim közt bugyog a tengervíz, szóval már rég kiléptem a palkonyai Faluház színpadából, amely igencsak kopottasnak volt berendezve. Bal oldalt egy fehér ágyneművel vetett ágy, mögötte polcocska, a polcocskán magnó, a magnó mögött narancssárga függöny, a függönytől jobbra egy cserép virág. Az ágy fölött jól ismert falvédő nagyanyám falusi otthonából: hímzett, mintás, jobb oldalt fiú, bal oldalt lány vagy fordítva, egy madár fújja fejük fölé a magyar népi motívumokat egy-egy szerelmes gondolattal egybefonva: “szállj te madár, vidd a szívemet”, satöbbi. Hol látunk ma ilyeneket. A színházban.
Vagy sehol. Ahogy Weörest is már csak magnóról hallgatjuk, amint dallamos, lágy hangján elmondja, hogy ki kell lépnünk az értelmes szavak világából. Éjek-éjek-éjek-éljek, mennyi éj és mennyi autóbusz van itt vággyal zsúfolva, a szavak viszont már édeskevesek arra, hogy valamiről beszélni lehessen. Ezzel szembesül folyamatosan Fekete Ernő is, fejest ugorva saját zsebébe. Lerázta magáról a versszavalás összes kliséjét, a teljesség felé sem kacsint, csupán próbálja hétköznapi módon, lecsupaszított beszéddel érinteni a test, a lélek és az ész különböző modorait, de amikor rájön, hogy ez is lehetetlen, dúdolni kezdi a Bóbitát, vagy harsányan, pajzán verseket faragva játszik a rímekkel. Közelviszi a nyelvet ahhoz a romlatlan állapothoz, amelynél még nem volt széles a határ a megszólalásmódok közt.
Mintha végig csak arról beszélne, hogy nem “lelhetsz soha békét”, és hogy ha az ember egymaga van, akkor van a legtöbben. Ezért felül paripájára, a csodaszép pejkóra, szárnyat bont mint Ikarosz, a narancssárga függönyt napkoronggá változtatja, és kék bojtos sapkájában elindul a Napba. Minket is vinne. Mi is mennénk.
Szabó Réka
Vagy sehol. Ahogy Weörest is már csak magnóról hallgatjuk, amint dallamos, lágy hangján elmondja, hogy ki kell lépnünk az értelmes szavak világából. Éjek-éjek-éjek-éljek, mennyi éj és mennyi autóbusz van itt vággyal zsúfolva, a szavak viszont már édeskevesek arra, hogy valamiről beszélni lehessen. Ezzel szembesül folyamatosan Fekete Ernő is, fejest ugorva saját zsebébe. Lerázta magáról a versszavalás összes kliséjét, a teljesség felé sem kacsint, csupán próbálja hétköznapi módon, lecsupaszított beszéddel érinteni a test, a lélek és az ész különböző modorait, de amikor rájön, hogy ez is lehetetlen, dúdolni kezdi a Bóbitát, vagy harsányan, pajzán verseket faragva játszik a rímekkel. Közelviszi a nyelvet ahhoz a romlatlan állapothoz, amelynél még nem volt széles a határ a megszólalásmódok közt.
Mintha végig csak arról beszélne, hogy nem “lelhetsz soha békét”, és hogy ha az ember egymaga van, akkor van a legtöbben. Ezért felül paripájára, a csodaszép pejkóra, szárnyat bont mint Ikarosz, a narancssárga függönyt napkoronggá változtatja, és kék bojtos sapkájában elindul a Napba. Minket is vinne. Mi is mennénk.
Szabó Réka