Nem vagyunk ki a vizekből
Ha nekem azt mondja valaki, hogy a Katlan alatt látok egy cérnabelű Ophéliát, egy halfejű Hamletet, koronatolvaj halat, és egy bugyborékoló Polóniuszt, azt mondom, rendben, hogy színház, de ez már nem normális. És tessék, elhangzott az oly sokszor hivatkozott nem normális szó-logó és megtörténtek a fentiek. Kicsit olyan, mintha egy varázsszóra (tudom naiv, gyermeki vízió, de az enyém) képes lenne a világ akkorát fordulni, hogy a világirodalom egyik legelhasználtabb, de a leginkább használatra sarkalló művét egy robosztus, festett arcú, ötvenes lengyel, kopogós cipőben, akvárium-marionettel játssza végig. Hozzáteszem: lengyelül. De ez a legkevésbé meglepő, azt gondolom. El kell képzelni egy fekete-fehér cirkuszi sátrat, ami alá, ha szűkösen is, de hatvanan-hetvenen beférünk. Aztán a látvány: egy színpad, amely fölött síneken húzható akváriumok vannak. Az egyikben Claudius Gertrúddal, a másikban Ophélia, a harmadikban a bugyuta, tátottszájú Polóniusz, a negyedikben az (itt) ravasz és tenyérbemászó Rosencrantz, az ötödikben pedig a nem túl finom modorú világfi, Laertes. A történet nem sokban változik. Dramaturgiája kissé talán át van szabva, de sem a vég (csak azt tudnám feledni), sem pedig a részjelenetek nem változnak. Nehezen, de ráismerek egyes részekre, de azt hiszem, a Shakespeare bőrébe, és csipke gallérjába bújt lengyel bábszínész ezen elegánsan túllép és valami egyéni, ékes lengyelséggel elmondott magyarázatot fűz a kihagyott monológ helyett a drámához. Egyébként is gyakran kommentálja a történteket, és jó Shakespeare Williamként (amennyire a gesztusokból következtetni tudtam) egynémely dorgáló szót is intéz hozzánk, bámulókhoz, hogy lássuk csak, lássuk csak, nekünk, rólunk játssza.
Meg kell említeni azt is, hogy minden báb egyedi módon készített, festett – halálfigurákként lebegnek a hol tintás, hol „véres”, hol kavicsos vízben. Hamlet pedig, egyedüli módon, kint a vizekből, kezébe egy karddal. De amikor túlzásba viszi a töprengést, amelytől egyébként szoborszerűen halvány és beesett az arca (nem lehetséges, de mégis), még gondterheltebbnek látszik, akkor feje hirtelen hallá változik, arcát pedig páncéljába rejti. A lengyel egyszemélyes bábszínház, azt gondolom, hiánypótló lehet, bár valóban nehézséget okoz, hogy nem értjük pontosan a helyenként hozzátoldásokkal tarkított lengyel szöveget. Magyarul ilyet még nem láttam. A szent őrülteknek kijáró tisztelettel köszönöm meg a fanatikus lengyel bábszínésznek az élményt, amellyel rámutatott, sajnos attól még, hogy hamleti elvakultsággal kívánjuk megalkotni a magunk törvényeit, még nem vagyunk ki a vizekből. Köszönjük, Shakespeare, köszönjük, Adam Walny!
Dudás Demeter
Meg kell említeni azt is, hogy minden báb egyedi módon készített, festett – halálfigurákként lebegnek a hol tintás, hol „véres”, hol kavicsos vízben. Hamlet pedig, egyedüli módon, kint a vizekből, kezébe egy karddal. De amikor túlzásba viszi a töprengést, amelytől egyébként szoborszerűen halvány és beesett az arca (nem lehetséges, de mégis), még gondterheltebbnek látszik, akkor feje hirtelen hallá változik, arcát pedig páncéljába rejti. A lengyel egyszemélyes bábszínház, azt gondolom, hiánypótló lehet, bár valóban nehézséget okoz, hogy nem értjük pontosan a helyenként hozzátoldásokkal tarkított lengyel szöveget. Magyarul ilyet még nem láttam. A szent őrülteknek kijáró tisztelettel köszönöm meg a fanatikus lengyel bábszínésznek az élményt, amellyel rámutatott, sajnos attól még, hogy hamleti elvakultsággal kívánjuk megalkotni a magunk törvényeit, még nem vagyunk ki a vizekből. Köszönjük, Shakespeare, köszönjük, Adam Walny!
Dudás Demeter