„Szerep, nem szerep, szerep!”

Táncelőadást nézni a kora délutáni órákban még talán az Örödögkatlanon is bátor dolognak mondható. Azon kívül, hogy bölcs helyválasztás kell hozzá, megfelelő mennyiségű és viszonylag nagy nyitottsági fokkal rendelkező közönség is szükséges. Úgy gondolom, a Gergye Krisztián rendezte Honvágy esetében ez a két feltétel nagyszerűen teljesült szerdán, a Vylyan Teraszon. Kapóra jött, hogy az esővel fenyegető időben bekucorodhattunk egy terembe és pont annyian ültük körbe a téglalap alakú teret, ami még zsúfoltságnak nem, de teltháznak már éppen mondható. Lőrinc Katalin szabadon engedett, sűrű hajjal, egy kis fekete ruhában egyensúlyozgat a tér szélein, majd lépésekkel, forgásokkal méricskéli a belső teret. Gergye Krisztián civil szerelésben beszél a mikrofonba, a kintről és a bentről, a szerepbeli és szerepen kívüli létről elmélkedik. Lőrinc Katalin anya, szerető, barát: olyan valami vagy valaki, akitől nehéz, küzdelmes a megválás. Gergye Krisztián egyszerre eltáncolja és celebrálja a fájdalmas elszakadást: egy ponton arra kéri a nézőket, hogy álljanak be a körbekerített tér közepébe, s az így megtelt téglalapban folytatódik tovább a duett. A két táncos egymásnak feszülésének és ütközéseinek közelről lehetünk tanúi, sőt, egy-egy zuhanás vagy esés a nézők testére érkezik. A nem agresszívan folyó, de a közönséget mégsem nyugton hagyó, bevonódásra szelíden kényszerítő félóra alatt azt érezni, hogy az a kisméretű, szorosan egymás mellett álló embertömeg – akik közé egy határozott egyenes vonalat húz a két szereplő mozgása – részesévé válik egy néhány pillanatig tartó közös történésnek, egy ideiglenes közösségnek. Ezt ilyen rövid idő alatt elérni nem kis dolog, s mint láttuk, különösebb technikai bravúrok nélkül is lehetséges – annyi kell csak hozzá, hogy például az Ördögkatlan „nem normális” közönsége (mert kétségtelen, hogy a fesztiválfogyasztók egy bizonyos rétegéről van szó) rozé fröccsel a kezében leüljön a tornapadokra. A szerencsés találkozás végén pedig lehet nézni, hogy milyen elegánsan ragadnak rá a piros virágszirmok az egyedül maradt Lőrinc Katalin (nyilván nem elegánsan izzadó, viszont közelről megcsodálható) meztelen hátára.

Sándor Zita