Papp Zsófia: 90,5%
A kiállított anyag egy diplomaprojekt része, amely a műanyagokról szól.
Önvizsgálat, rádöbbenés, felhívás, megdöbbentés, meggyőzés.
egy személyes kampány
egyszemélyes kampány
Külföldön töltött egyetemi félévem során, kiszabadulva a megszokott mindennapokból, több időm volt körülnézni, felfedezni, rácsodálkozni, fotózni. Ismét rá kellett jönnöm, hogy rengeteg szemét között élek, aminek jelentős része műanyag. Művészeti projektjeimbe bevonva kezdetben én is csak egy olcsón beszerezhető, könnyen használható, jól installálható, eszközként tekintettem a műanyagra.
Később elkezdett foglalkoztatni, mi van a műanyagok „mögött”, miből áll, kik gyártják és miért, mire használjuk, hová kerül a felhasználás után, és mindennek milyen következményei vannak.
Hazaérkezésemkor észrevettem, hogy a téma már itthon is elkezdett beszivárogni a hétköznapi nyilvánosság tereibe, egyre több kezdeményezés, petíció, alternatíva jelent meg a műanyagszemét csökkentése érdekében. Mindezzel párhuzamosan igyekeztem változtatni életmódomon, – a régóta megszokott szelektív hulladékgyűjtésen túl – elkezdtem elhagyni és helyettesíteni a műanyag zacskókat, a PET-palackokat, a szívószálakat, a poharakat, és a kávéspohár tetőket. Ezeket az apró változtatásokat egy kis odafigyeléssel elértem, és úgy gondolom, ez csak a legelső, legkönnyebb lépés volt. Közel sem értem el még nagy eredményeket (mint például a lány, aki egy év alatt csupán egy befőttes üvegnyi szemetet termelt) mégis egészen felszabadító érzés, ha belegondolok, hogy a korábbi szokásaimhoz képest még ilyen kis változtatással is kevesebb műanyagszemét kerül a természetbe általam, mint korábban.
Amellett, hogy csökkenteni próbáltam a „műanyag lábnyomom”, a mégis megvásárolt, felhasznált műanyagot, nem dobtam a szemétbe, hanem kíváncsiságból összegyűjtöttem és megtartottam. Megfigyeltem miből mennyit használok, melyek azok a műanyagba csomagolt élelmiszerek, amelyekről nehezen mondok le és melyek azok, amelyeket már teljesen elhagytam. Elgondolkoztam a helyettesíthetőségükről, abszurditásukról (például egy műanyag zacskóba csomagolt műanyag pohár) Annak ellenére, hogy folyamatosan próbáltam változtatni a szokásaimon, néhány hónap alatt rengeteg szemetet halmoztam fel. Azon túl, hogy ez nagyon ledöbbentett és megerősített a téma fontosságában, egyfajta „különös kötődés” is kialakult bennem a műanyagok iránt. Feltérképeztem a műanyagok különböző fajtáit, felfigyeltem a kialakításukra, formájukra, tervezésük és gyártásuk nagyszerűségére. Felfedeztem bennük a szépséget, a könnyedséget, miközben egyre inkább foglalkoztatott és nyomasztott a gondolat, hogy rövid időn belül milyen nagymértékű műanyag hulladék keletkezik és ez milyen problémákhoz vezet.
Ez a fajta kettősség ihlette a diplomamunkámat. A műanyagok gyűjtése után, csoportokba rendeztem, szelektáltam, kompozíciókat hoztam létre, fotókat készítettem, és „megvilágítva” a témát, videót vetítettem rájuk. Foglalkoztatott, miként tudnám felhasználni, bemutatni ezeket a szemétnek szánt többnyire egyszer használható hétköznapi anyagokat, hogy kiemelve, kihasználva különleges esztétikájukat, felhívjam a figyelmet az általuk hordozott problémákra.
Projektem nem titkolt szándéka, hogy az engem már jó ideje gyötrő bűntudatot másokban is felébressze, valamint átgondolásra, lemondásra bíztasson. Úgy gondolom ez a fajta bűntudat az első lépés lehet egy élhetőbb világ felé. A nyomasztó érzés, amely bennem motoszkál, mikor a bolt polcai előtt állva mérlegelek, segít abban, hogy felelősséget ébresszen és lemondásra tanítson. Mert ha nemet mondok a kedvenc pudingomra, éget a vágy, de a következő pillanatban kellemes érzés fog el, hogy lemondtam egy teljesen felesleges árucikkről, egy könnyen helyettesíthető apróságról, a nagy egész javára. Megéri-e egy pár perces élvezet hatalmas áron? Ez a hétköznapi szokásainkká vált műanyagba csomagolt apró élvezetek, óriási dilemmája.
A nagyvállalatok, és országok vezetőinek, döntéshozóinak óriási felelőssége van a műanyagszennyezésben és az ehhez hasonló kérdésekben. Mindaddig, amíg az anyagi haszon érdekében naponta legyártják a több tonna műanyagot, értelmetlen gondolatnak tűnik az egyetlen pudingról való lemondás.
Mégsem maradt más, mint az, hogy elhiszem: cselekedeteim, szokásaim befolyásolják az engem körülvevő világot és apró változtatásokkal egy nagy közös célokhoz is hozzájárulhatok.
Ami ennél is utópisztikusabb: végső soron azt remélem, hogy a műanyaggyártás rövid időn belül radikális változásokon megy keresztül. Így projektem egyes darabjai több ezer éves emlékül szolgálnak majd az utókornak, amely okul az emberiség eddigi hibáiból.
Önvizsgálat, rádöbbenés, felhívás, megdöbbentés, meggyőzés.
egy személyes kampány
egyszemélyes kampány
Külföldön töltött egyetemi félévem során, kiszabadulva a megszokott mindennapokból, több időm volt körülnézni, felfedezni, rácsodálkozni, fotózni. Ismét rá kellett jönnöm, hogy rengeteg szemét között élek, aminek jelentős része műanyag. Művészeti projektjeimbe bevonva kezdetben én is csak egy olcsón beszerezhető, könnyen használható, jól installálható, eszközként tekintettem a műanyagra.
Később elkezdett foglalkoztatni, mi van a műanyagok „mögött”, miből áll, kik gyártják és miért, mire használjuk, hová kerül a felhasználás után, és mindennek milyen következményei vannak.
Hazaérkezésemkor észrevettem, hogy a téma már itthon is elkezdett beszivárogni a hétköznapi nyilvánosság tereibe, egyre több kezdeményezés, petíció, alternatíva jelent meg a műanyagszemét csökkentése érdekében. Mindezzel párhuzamosan igyekeztem változtatni életmódomon, – a régóta megszokott szelektív hulladékgyűjtésen túl – elkezdtem elhagyni és helyettesíteni a műanyag zacskókat, a PET-palackokat, a szívószálakat, a poharakat, és a kávéspohár tetőket. Ezeket az apró változtatásokat egy kis odafigyeléssel elértem, és úgy gondolom, ez csak a legelső, legkönnyebb lépés volt. Közel sem értem el még nagy eredményeket (mint például a lány, aki egy év alatt csupán egy befőttes üvegnyi szemetet termelt) mégis egészen felszabadító érzés, ha belegondolok, hogy a korábbi szokásaimhoz képest még ilyen kis változtatással is kevesebb műanyagszemét kerül a természetbe általam, mint korábban.
Amellett, hogy csökkenteni próbáltam a „műanyag lábnyomom”, a mégis megvásárolt, felhasznált műanyagot, nem dobtam a szemétbe, hanem kíváncsiságból összegyűjtöttem és megtartottam. Megfigyeltem miből mennyit használok, melyek azok a műanyagba csomagolt élelmiszerek, amelyekről nehezen mondok le és melyek azok, amelyeket már teljesen elhagytam. Elgondolkoztam a helyettesíthetőségükről, abszurditásukról (például egy műanyag zacskóba csomagolt műanyag pohár) Annak ellenére, hogy folyamatosan próbáltam változtatni a szokásaimon, néhány hónap alatt rengeteg szemetet halmoztam fel. Azon túl, hogy ez nagyon ledöbbentett és megerősített a téma fontosságában, egyfajta „különös kötődés” is kialakult bennem a műanyagok iránt. Feltérképeztem a műanyagok különböző fajtáit, felfigyeltem a kialakításukra, formájukra, tervezésük és gyártásuk nagyszerűségére. Felfedeztem bennük a szépséget, a könnyedséget, miközben egyre inkább foglalkoztatott és nyomasztott a gondolat, hogy rövid időn belül milyen nagymértékű műanyag hulladék keletkezik és ez milyen problémákhoz vezet.
Ez a fajta kettősség ihlette a diplomamunkámat. A műanyagok gyűjtése után, csoportokba rendeztem, szelektáltam, kompozíciókat hoztam létre, fotókat készítettem, és „megvilágítva” a témát, videót vetítettem rájuk. Foglalkoztatott, miként tudnám felhasználni, bemutatni ezeket a szemétnek szánt többnyire egyszer használható hétköznapi anyagokat, hogy kiemelve, kihasználva különleges esztétikájukat, felhívjam a figyelmet az általuk hordozott problémákra.
Projektem nem titkolt szándéka, hogy az engem már jó ideje gyötrő bűntudatot másokban is felébressze, valamint átgondolásra, lemondásra bíztasson. Úgy gondolom ez a fajta bűntudat az első lépés lehet egy élhetőbb világ felé. A nyomasztó érzés, amely bennem motoszkál, mikor a bolt polcai előtt állva mérlegelek, segít abban, hogy felelősséget ébresszen és lemondásra tanítson. Mert ha nemet mondok a kedvenc pudingomra, éget a vágy, de a következő pillanatban kellemes érzés fog el, hogy lemondtam egy teljesen felesleges árucikkről, egy könnyen helyettesíthető apróságról, a nagy egész javára. Megéri-e egy pár perces élvezet hatalmas áron? Ez a hétköznapi szokásainkká vált műanyagba csomagolt apró élvezetek, óriási dilemmája.
A nagyvállalatok, és országok vezetőinek, döntéshozóinak óriási felelőssége van a műanyagszennyezésben és az ehhez hasonló kérdésekben. Mindaddig, amíg az anyagi haszon érdekében naponta legyártják a több tonna műanyagot, értelmetlen gondolatnak tűnik az egyetlen pudingról való lemondás.
Mégsem maradt más, mint az, hogy elhiszem: cselekedeteim, szokásaim befolyásolják az engem körülvevő világot és apró változtatásokkal egy nagy közös célokhoz is hozzájárulhatok.
Ami ennél is utópisztikusabb: végső soron azt remélem, hogy a műanyaggyártás rövid időn belül radikális változásokon megy keresztül. Így projektem egyes darabjai több ezer éves emlékül szolgálnak majd az utókornak, amely okul az emberiség eddigi hibáiból.
