A fesztivál utolsó napjának reggelén – a kötelező sátorszauna jóvoltából felébredve – még félálomban szakítom fel a zipzárt, és automatikusan pakolom ki a plédemet a megmentő árnyékot adó fák tövébe. Szokásos reggeli lustálkodásomat töltöm itt, miközben a tegnapi események, élmények gondolatait hagyom szabadjára, hogy kedvükre futkossanak a fejemben. Elmosolyodom – mint eddig rendszerint mindig, de aztán, mint rendszerint ilyenkor, ezen a napon – elszomorodom. Utolsó nap. Ez is véget ért. Hiszen tudtam, így lesz, ennek is vége lesz, és gyötör a bánkódás emiatt. Négy napig az öröm, a felszabadulás, a kiszakadás, az érzékelés és tapasztalás, a találkozás öröme volt minden percemben, és ennek is vége. De van még egy napom! Hogy legyen egy ötödik. Nem fecsérelhetem búbánatra! És egyébként is, úgy a jó, ha bánjuk, hogy elmúlt, hogy vége. Mert az azt jelenti, hogy van miért bánni, tehát valami csudajó történt velünk! Jelen esetben itt, a Katlanban. Ahol évről évre úgy érzem, markáns súlyokk...