Tóth Krisztina est a Vylyan pincéjében
Már a Kisharsányhoz közel eső Vylyan terasz hűvös pincéjébe való leereszkedésem közben megkísértett a gondolat, hogy ez az est mintha kilógna a fesztivál családias profiljából. Tóth Krisztina új verseskötetének ( A szerető álma, 2009) megzenéstett előadására gyülekeztek az emberek a híres borászat küszöbénél. De sajnos sokuknak csalódnia kellett, ugyanis a gyönyörű szabadtéri terasz helyett (ahol bármennyi néző elfért volna) az épület egy előadóteremmé alakított pincéjét részesítették előnyben az alkotók, természetesen erősen korlátozott nézőszámmal.
A helység takaros, reflektorok, fehér környezetben fekete székek. A színpadon szép sötét kosztümben, ezüst ékszerekkel Takács Katalin, mellette egy széken ernyedt bábuként Widder Kristóf fiatal táncos, koreográfus szintén elegáns fekete selyemingben (ez a választékosság igen kirívó a négy napja nomád körülmények között élő fiatalok gyűrűjében). A háttérben pedig a zenészeket látjuk, Ágoston Bélát szaxofonnal, a zongoránál pedig Mizsei Zoltánt. A színésznő búgó hangján adja vissza Tóth Krisztina érzékeny és személyes, ugyanakkor mégis elidegenítő és sokszor formailag is meglepő költeményeit. Én úgy éreztem, a konkrétabb, a nőiség problematikáját boncolgató versekben jobb eredménnyel, hitelesebben. Például rögtön a nyitóversben (Idegen test) amely a női alak és vele együtt az identitás változását írja le a gyermekkorból az öregségig ívelően, humorosan, de az elmúlás bánatát is érzékeltetve maradéktalanul sikerült meggyőznie közönségét. Ugyanakkor a címadó vers (A szerető álma) kegyetlen, brutális fájdalma mintha elsikkadt volna a színpadon. Pedig Tóth Krisztina versei szerintem éppen attól egyediek, hogy a női sorsokat, (a sokszor vicces) problémákat valami több és nagyobb megközelítésére használja eszközül.
Widder Kristóf tánca bár érdekes, de sajnos gyakran ahelyett, hogy támogatná, inkább elvonja a figyelmet az adott költeményről. Hiányoltam még, hogy bár ketten állnak a színpadon Takács Katalinnal, mégsem jön létre semmilyen kontaktus közöttük, nincsen viszonyuk egymáshoz. A zenekar viszont szép aláfestést nyújt a versmondáshoz, finom jazz zenéjünk mintha Takács Katalin tökéletesen artikulált meleg tónusú hangja alá lett volna teremtve.
Tóth Krisztina
A SZERETŐ ÁLMA
Palotaőrnek jelentkeztem, szép volt a háza népe,
akárcsak ő maga: gyermekei szőkék, nyúlánkak.
Domboldalon feküdt a ház, egy árnyas utca vége.
Integettek a kerítés előtt, már vártak.
A kutyájuk egykor az én kutyám volt. Vittem egy rajzot,
hogy megmutassam, milyen kutya volt régen.
Szerettük egymást. Tervezgettük, hogy majd ott
élünk mindannyian teaszín békességben.
A feleség vak volt, a fehér lépcsőt sikálta,
ő meg rámutatott és azt mondta, a feleségem.
Ahogy lehajolt hozzá, csupa gyöngédség volt a háta,
én pedig vártam, hogy a tetőtérbe fölkísérjen.
Ott éltem velük, napernyőket hordtam a kertben,
ez volt a munkám, és vigyáztam a gyerekekre,
miközben éjjel-nappal, erőmön felül szerettem
a széles, fehér lépcsőkön járva-kelve.
Aztán egyszer zivatar támadt, hordtam be kintről
a játékokat és kispárnákat a teraszra,
és mint aki végtelen, üres könyvből tekint föl,
hirtelen rádöbbentem, hogy mindennek semmi haszna.
Fejüket akkor levágtam és kimosott üvegekbe
helyeztem gondosan, mindet arccal előre
a márványlépcsők szélén, arra is ügyelve,
hogy ki ne löttyenjen közben a vér a kőre.
Sírtam is, azt hiszem, de tudtam, hogy nem vagyok őrült,
hogy az ő nézésétől fordultak a dolgok át,
s hogy nem láthatom többé nemzéstől megdicsőült,
verejtéktől flitteres, ünnepi homlokát.
Waliczky Annamária