Lajkó Félix - Palkonya

A palkonyai koncert 19.00 órai kezdésre volt kiírva. 18.36-kor még Kisharsányban voltunk és a percek múlásával egyre inkább nőtt bennem a feszültség. Lemondtam róla, hogy kezdésre odaérhetnénk, abban reménykedtem, hogy legalább egy értékelhető muzsika-adagot el tudunk még csípni. Sikerült 19.12-kor beesni a helyszínre: egy lugasszerű domboldalba, ahol a közönség a színpad előtti részt helyes kis sorokban ülve töltötte meg. Ez úton is köszönet a stopposokat megszánó sofőrök segítségéért, nyíltságáért.

Annak ellenére, hogy Lajkó Félix a magyar népzenei alapokra építi fel a kicsit latinos és pszichedelikus zenéjét, azt a benyomást keltette a koncert, hogy igazából az Ezeregyéjszaka meséit hallgatjuk. A közönség egy repülőszőnyegen ül és a dallamok, a lendület valamint a művész zenéjére oly jellemző szenvedély távoli helyekre (önmagunkban vagy önmagunkból kifelé) repíti őket.

Egy citerás szám közepén érkeztünk, amivel tökéletesen sikerült ráhangolódni mind a muzsikára, mind a helyre. Aztán előkerült a hegedű, és le merném fogadni, hogy amikor Félix megszólaltatta, nem csak az én lábam lett libabőrös. Itt váltam én is a repülőszőnyeg utasává. Az ajándék szám, amit az első visszatapsolás után kaptunk egy tangó volt. Az jutott eszembe, hogy még nem is találkoztam olyan emberrel, aki ha szereti a népzenét, a tangót ne szerette volna. A tangó és alapvetően a népzenék nem hagynak esélyt a nyugodt álldogálásra, rögvest beindítják a lábat, a kart a csípőt. Van bennük valami ösztönös energia. A tangó hatására először a gyerekek kezdtek táncolni, izegni-mozogni, aztán már az addig szinte mozdulatlanul üldögélő tömegen is végig szaladt valami ritmus hullám, megjelent az alig észlelhető lüktetés. Ekkor merült fel bennem, hogy eddig vajon miért nem moccant a tömeg?

Két válasz lehetséges: ennyire mélyre rántotta az embereket a zene, vagy engem ragadt el annyira, hogy bármennyire is próbáltam tudatos megfigyelő lenni, messzebbre utaztam, mint gondoltam.

sanetth