Szívemben

A fesztivál utolsó napjának reggelén – a kötelező sátorszauna jóvoltából felébredve – még félálomban szakítom fel a zipzárt, és automatikusan pakolom ki a plédemet a megmentő árnyékot adó fák tövébe. Szokásos reggeli lustálkodásomat töltöm itt, miközben a tegnapi események, élmények gondolatait hagyom szabadjára, hogy kedvükre futkossanak a fejemben. Elmosolyodom – mint eddig rendszerint mindig, de aztán, mint rendszerint ilyenkor, ezen a napon – elszomorodom. Utolsó nap. Ez is véget ért. Hiszen tudtam, így lesz, ennek is vége lesz, és gyötör a bánkódás emiatt. Négy napig az öröm, a felszabadulás, a kiszakadás, az érzékelés és tapasztalás, a találkozás öröme volt minden percemben, és ennek is vége. De van még egy napom! Hogy legyen egy ötödik. Nem fecsérelhetem búbánatra! És egyébként is, úgy a jó, ha bánjuk, hogy elmúlt, hogy vége. Mert az azt jelenti, hogy van miért bánni, tehát valami csudajó történt velünk! Jelen esetben itt, a Katlanban. Ahol évről évre úgy érzem, markáns súlyokkal érkezem, és – ugyan nehéz szívvel, és mégis – könnyeden távozom, elraktározva számtalan élménnyel, emlékkel. Mindezért leírhatatlan köszönet Kiss Móninak és Bérczes Lacinak, akik előtt nincs, egész egyszerűen nem létezik az a fogalom, hogy lehetetlen. Csak az akarás van. Az adni akarás. Mi pedig, katlanlakók kapunk, sokat. Köszönjük Nektek! Hogy miért? Mert itt odafigyelés van. A fesztivál három falujának helyi lakosaitól olyan kedvességet kaphatunk, amit talán soha nem tapasztaltuk – vagy csak nagyon ritka, kirívó esetekben – egyes nagyvárosokban. De talán apróbb városokban sem, legfeljebb kisközösségben. És a festői tájakon belül ott a színház, a képzőművészet, az irodalom, a zene. Az összművészet. A közös jó. A még élhető. A megélhető. Jó volna, ha nem nőné magát túl ez a fesztivál. Ugyanakkor pedig jó volna az is, ha mindezt sokan mások is megtapasztalhatnák. Én nem tudom, hol van a középút, de azt hiszem, hogy aminek működnie kell, az úgy fog működni, ahogy kell.

Mészáros Csilla