Záróakkord

Kicsit mintha megszoktuk volna egymást a fesztivállal, ez volt az érzésem az első napokban. Mint amikor mindig ugyanazon a vonalon utazol a villamossal. Eleinte minden házat-fát-kutyát-macskát megcsodálsz – lassan minden ismerőssé, unalmassá válik. Inkább előveszel egy könyvet vagy a „kihalni esélyes” feliratokat olvasgatod. Aztán egyik reggel felpillantasz, és valami miatt megszólítod a szemben ülőt. Kiderül, hogy akit tíz éve francia séfnek nézel, valójában állatkerti gondozó, mellesleg épp most találja fel a láthatatlanságot. De ez a felismerés csak akkor ér el, ha kilépsz abból a bizonyos mederből. Lehet, hogy én ezt csak ma délután tettem meg?

Négyig csak lézengek, semmihez nincs már erőm, mire felállok, hogy elinduljak valahova, lekésem a délelőttöt. Négykor aztán Vylyan terasz, Berki-Sárik duó. Palkonyára tartva Kisharsányban elcsípek egy kocsit, és az utazásból jó hangulatú beszélgetés kerekedik. Mindannyian a rendhagyó prímástalálkozót vesszük célba, de mivel egy óra még van a kezdésig, beülünk egy szörpre. Pár mondat után összemosolyogva megállapítjuk, hogy valójában mind ismerjük már egymást, közös nevező a budapesti Nyitott Műhely. 

Herczku Ági még mindig a kedvencem, Both Mikire meg vagyok sértve, mert nem játszik a kis zöld gitáron, ami végig kinn van a színpadon, csak elhúzza előttünk a mézesmadzagot. A koncert alatt rendezői jobbon egy srác megtanul néptáncolni, persze az egyéni mozgásforma keretei között. Brácsa, hegedű, hegedűre hangolt elektromos gitár, fúvósok egymásnak passzolgatják a prímás szerepét, egy pillanatra sem lankadva, a végén még a közönség is beszáll. Az utolsó ráadás után sietünk vissza, hogy belehallgathassunk – az időközben Kisharsányba szublimált - Both Miki workshopjának zárókoncertjébe. Nem semmi…

A kisharsányi focipályán tanyáznak a francia cirkuszosok is Ferdinanddal, a terrierükkel, akihez napok óta hiába próbálunk közeledni (érte még pár francia alapszót is tanultunk); ma fény derül tartózkodó magatartásának okára: spanyolul beszél. Amíg ismerkedünk, beállnak Ferenczi Gyuriék a Rackajammel, a hét egyik legjobban várt koncertjéhez. Játsszák a Kaszárnyá-t, a Nem ver meg engem az Isten-t, a Csikós vagyok az alföldi rónán-t, eszembe jutnak a fesztivál legjobb pillanatai (lásd korábbi írások) és észreveszem, hogy időközben minden kétségem elszállt. 

Szóval jövőre, ugyanitt.

Varga Zsófia